Egy dokumentumfilmtől, kivált, ha egy ennyire a jelenkorra, a mai magyar valóságra reflektáló problémát jár körül, elvárjuk, hogy egyenlő mértékben szólaltassa meg az úgynevezett másik oldalt is. De itt egyáltalán ki a másik oldal?
A tény szent
Alapból utálom a személyes sorstragédiákról készült riportokat. Az "egy ország izgult Petikéért" kezdetű felvezetésivel, a riporter összehúzott szemöldökkel a kamerába mondott tanulságaival, az ócskán hatásvadász elsötétülő, lassított, fekete-fehér képeivel együtt. És nem azért utálom, mert egy jellemtelen senkiházi vagyok, hanem mert tudom, hogyan készül. Azt hazudja, hogy ő most együtt érez, pedig nem érdekli más, csak hogy a néző, amíg tragédiát lát, addig is ül a seggén, most egy kis reklám, de ne menjenek sehova. A szünetben játék: ha tudja milyen állampolgárságú volt Marian Cozma, most kétszemélyes wellness-hétvégét nyerhet. Emberéleteket aprópénzre.
Kálomista Gábor, a keménykezű filmproducerről tudható, hogy a veszprémi kézilabda-csapat különös helyet foglal el a szívében, így nyilvánvalóan a Cozma-gyilkosság sem "egy jó téma" számára, hanem, nem akarok itt épp a fentebb leírtak után panel-pátoszba átmenni, de egyfajta becsületbeli ügy.
A vélemény szabad
Feltehetően elenyésző azok száma, akik nem ismerik a hátteret: 2009. február 8-án egy veszprémi szórakozóhelyen meggyilkoltak egy 27 éves fiatalembert, látszólag minden valódi indok nélkül. A támadók vagy tudták, vagy nem, hogy áldozatuk a város egy megbecsült lakója, Marian Cozma, a világklasszis kézilabdázó, a helyi csapat, az MKB Veszprém, illetve a román válogatott oszlopos tagja volt. Az eset részint papírforma, részint eddig nem annyira tapasztalt érzéseket indukált. Mivel a gyanúsítottak romák, a cigányellenesség új táptalajt nyert a gyilkosság utáni napokban. Hamarosan az ott garázdálkodó banda korábbi esetei is napirendre kerültek; köztük egy siófoki "erődemonstrációt" bemutató videó, ami, mondjuk ki, egy éve ott volt a neten, de eddig a kutyát nem zavarta. És ha már a származás szóba került: a Cozma halála okozta közös fájdalom, nem túlzás, magában a román-magyar viszonyban nyitott új fejezet.
A zavarba ejtően hamar elkészült Szíven szúrt ország, nos, nem is tudom pontosan, mire vállalkozik. Hiszen jelen állás szerint még ítélet sincs, jóllehet gyanúsított akad néhány, ők már ülnek is, de természetesen tagadnak. A filmet egyébként épp ezért is tervezte kétrészesre Kálomista Gábor, a folytatás már a tárgyalás körülményeit fogja taglalni. Addig is nem lehet mást tenni, mint újra és újra felidézni azt a fájdalmas éjszakát, hasztalan remélve, hogy valamiféle választ kapunk? mire is??
A film mindenek előtt a megszokott beszélő fejek sorozata. Előbb a pályaedző beszél az MKB Veszprém múltjáról és sikereiről a megannyi elhódított serleg gyűrűjében, később a polgármester mesél a csapat és a város kivételes kapcsolatáról. Ekkor még peregnek a gépek, dübörög a zene, hiszen mégiscsak egy sikersztoriról, egy permanens ünnepről van szó. Ám tudjuk jól, hogy nem ezért jöttünk össze, és bármennyire is szeretnénk, hamarosan mezek helyett fekete öltönybe öltözött férfiak sorakoznak fel a sportpályán. Hatalmas, izmos, óriások, épp, mint amilyen Marian Cozma is volt. És zokognak mind.
A film, ha lehet ilyet mondai, főszereplője egyértelműen Cozma édesapja. Ahogy Marian egykori játékostársai is elmondják a kamera előtt, érthetetlen, honnan van ebben az emberben ennyi erő, hogy még ő bátorítja a játékosokat, holott fordítva illene. De elmondhatja véleményét a "védencem nem szúrt, csak fejberúgott valakit" védőügyvéd, a civilek számára értelmezhetetlen "jogállás elkövetésének ténye forog fent" típusú nyelvet beszélő rendőr, és a "nincs olyan, hogy cigánybűnözés" mantráját fáradhatatlanul mormoló politikus is.
Hogyan tovább?
Kérdés, hogy mennyiben változik konkrétan a film értéke attól, ha történetesen tudjuk, elhiszzük, hogy az alkotókat ez esetben valóban a jó szándék vezérelte. Józanul gondolkodva semmiben. Attól viszont igen, hogy jól láthatóan igyekszik az eltúlzott hatásvadász, tehát kizárólag a nézőcsalogatásra alkalmas eszközöket távol tartani a filmjétől. Ez egyébként nem is könnyű feladat, ha az ember tényleg elkeseredett, sőt dühös, mindazért, ami történt. A filme azonban láthatóan megpróbál visszafogott maradni, ahogy azt egy dokutól el is várja az ember, ám ugyanakkor mégis megérinteni a nézőt. Ebből a koncepcióból remekmű nem születhetett, ám szinte bizonyosan ez nem is volt célja. Emléket állítani és amennyire lehet, oknyomozni, azt igen, valamint lássuk be, felzaklatni, annyira, hogy az ember tényleg elgondolkodjon, miféle országban élünk mi. A végeredmény tehát egy tisztességes szándékú, közepes színvonalú dokumentumfilm, amely talán segít előremozdítani egy diskurzust.
Kinek ajánljuk?
- Szurkolóknak.
- Magyaroknak, románoknak.
- Kriminológusoknak.
Kinek nem?
- Akik azt hiszik, Európában élnek.
- A moziban önfeledten szórakozni vágyóknak.
- Akik választ várnak.
6/10
