Shakespeare: Hamlet
Nagy az isten állatkertje - közölhetnénk lakonikusan a Kolibri Színház Hamlet-bemutatója láttán. Novák János rendező ugyanis avval az eredeti ötlettel állt elő, hogy a dán uralkodói család történetét a helsingőri várból áthelyezte egy falusi porta hátsó fertályába. Királyi udvar helyett baromfiudvar a színtér. A tragédia szereplői ezúttal nem emberek, hanem háziállatok. (Rá is jöhetünk hamar, mi bűzlik Dániában: a disznóól.)
Az állatok antropomorf megjelenítése jól bevált írói fogás. Hanem itt az ellenkezőjéről van szó, hiszen a színrevitel emberhősökben fedezi fel különböző állatok jellemző vonásait. Horatio hu kutya, Rosencranz és Guildenstern alamuszi macska. Polonius és gyermekei a szárnyasok szekcióját alkotják. Claudius kandisznóként lép elénk, oldalán Gertrud kocával. (Így kacsint a szereposztás Orwell Állatfarmjára, ahol szintén sertések a hatalom birtokosai.) Egy zoomorf Shakespeare-előadással van dolgunk tehát.
Hiába a markáns alapötlet, ha a produkció abban kissé bizonytalan, hogy kinek szól, és mit akar mondani. A Kolibri Színház kisgyermekkorú törzsközönsége számára feltehetőleg követhetetlen a történet és a szöveg. Arany János aranyat érő szavai fülig jutnak csak el, agyig aligha. (Kárpótlásul a kicsik örülhetnek az Osri-ckot játszó három teletubbynak.) A felnőttek viszont talán többet várnának a műtől az állatnak ember által való ábrázolásánál. Maradnak célszemélynek a középiskolások, nekik amúgy is kötelező "nézmény" lehetne a Hamlet, s zömmel valóban ők ülnek a félig telt nézőtéren. Élénk tetszéssel reagálnak, hálásan nevetgélnek, sajnos olyankor is, amikor nem kellene. ("Akár millyen esztelenül viselte is magát Hamlet... - semmi illetlen sibongás, semmi gyermekes zaj őtet játszásában meg nem zavarta" - írta egy száznyolcvanhat évvel ezelőtti miskolci Hamlet-előadás kritikusa, ellentétben velem, aki nem állíthatok ilyesmit.)
A rendezői blickfang üdítő frissessége hozzávetőleg addig tart ki, amíg szemügyre és fülügyre vesszük a szereplőket. Rövid úton megállapíthatjuk, hogy frappáns megoldás a díszlet-, jelmez- és bábtervező Orosz Klaudiától három rózsaszín melltartóval ruházni fel Farkas Évát mint Gertrud sertésasszonyságot. És Tisza Bea milyen kedvesen, találóan játssza el - hangban, mozgásban, tágra nyílt szemekkel - az Ophelia nevű rémült, butácska csirkét. Bodnár Zoltán pedig Laertes szerepében egészen kiváló kakas - bármelyik baromfiudvart megtévesztené a kukorékolásával. (Talán még a napfelkelte is beindulna rá.) Jópofa, hogy az egérfogó-jelenetet a Színészkirályt megtestesítő komondor hátán adja elő egy bolhacirkusz. Vicces a sírásókat kukacokkal helyettesíteni, csak az egésznek hiányzik a veleje, mint a kinagyított, elhantolt állatkoponyának, melyben oly buzgón falatoz Gazdag László és Szívós Károly sírásója. A játszók - remek bábszínészek lévén - ragyogóan bánnak a hangjukkal és a bábokkal. (Amint az a Kolibriben bevett szokás, szellemesen keverednek a technikák. A szereplők hol teljes életnagyságban, hol kisebb, hol nagyobb bábfiguraként jelennek meg. A végén például óriás emberkislánybáb érkezik talányos Fortinbras gyanánt.) De e hősök nemigen bírnak lelki, szellemi, pláne filozófiai tartalommal.
A legkétesebb alaknak a vendégjátékos Tóth József Hamletje látszik. Ő az azonosít(hat)atlan jószág. Talán embergyerek, akit kicsaptak a házból, s most kiöregedett kisfiúként, homlokkendővel, zöld rövidnadrágban hegyi gerillát játszik az udvaron. Kifejezetten extrovertált típus; befelé, magára alig figyel. Undorkodik, sokat beszél, sűrűn megnevettet. Ha nem tudnám, sosem jönnék rá, hogy ő Hamlet, a dán.
Tóth József persze nem könyvet forgat a második felvonás második színében, hanem egy üres kutyaeledeles konzervdobozt. Polonius (Gazdag László) érdeklődésére "szó, szó, szó" helyett azt válaszolja: "vau, vau, vau". Azután magyarázólag hozzáfűzi - tekintettel a kacsát formázó udvari kamarásra -, hogy "háp, háp, háp". Ennyivel beéri. Pedig még mennyi-mennyi mondanivalója lehetne! Például mek, mek, mek. Vagy züm, züm. A brummról nem is beszélve.
