Megvallom, kissé feszengve ültem be a Szerelem utolsó vérig című Dobray film sajtóvetítésére. Csak remélni mertem, hogy jobban sikerült, mint Görbe Nóra életmű-sorozatának legújabb kiadása.
A nyolcvanas évek közepe táján Magyarország teljes serdülőkorú populációja Házibuli-lázban égett. A tinitonikban pancsoló Sophie Marceau főszereplésével készült francia komédia a honi viszonyokhoz képest hatalmas -kasszarobbantásnak- bizonyult, nem volt olyan legénybúcsú, szalagavató, bár-micvó, vagy keresztelő, amelyen a kötelező sóspálcika és koktél kréker mellé ne jutott volna egy-két kópia a film főcímdalának Gergely Robi-féle magyarított verziójából.
Mi sem természetesebb, mint hogy az akkoriban alapvetően külföldi sikerek magyarítására építő honi filmipar is elkészítette a maga La Boum-interpretációját: jött Beri Ari, és kedves kis kompániájával karban pillanatok alatt meghódította a de-gullaschszocializálódó magyar fiatalok szívét. (Lásd: Szerelem Első Vérig)
A sikeres stencil-moziból természetesen folytatás is készült (ismét csak Szerelem, de ezúttal Második Vérig), a Meggy Márka, a Traubi és a Linda-széria feltámadását követően pedig már egészen biztosra vehettük, hogy előbb-utóbb időközben tamponizálódott (felszívódott) hőseink is visszatérnek majd a filmvászonra.
Füge (Beri Ari) lemezlovasként keresi a mindennapi betevőt, méghozzá - Ördög és Pokol! - egy a maffia által üzemeltetett diszkóban. Van neki kicsiny, ám annál kedvesebb famíliája is: egy Nina nevű exotic denszerrel és kislányával, Fannyval osztja meg az egérszürke hétköznapokat. Természetesen, hogy némi bonyodalom kerüljön a filmbe, maga is belekeveredik a szervezett bűnözés gyanús ügyletibe, később pedig már hiába igyekszik, képtelen kikecmeregni Cattani felügyelő kedvenc Polipjának ölelő karjai közül.
Fügét Szegedre küldi a "Család", hogy nyélbe üssön egy fontos üzletet a helyi keresztapával, a vonaton pedig - természetesen legnagyobb meglepetésére/sünkre - összetalálkozik egykori szvíthartjával, Ágotával, aki - újabb dramaturgiai sederintés! - időközben az Interpool egyik olasz származású nyomozójának felesége lett.
A magyar filmes szakma lelkiismeretesebb felének minden ellenkező erőfeszítése dacára kicsiny hazánkban tovább tombol a nosztalgia-szurinami. Egyre-másra születnek az egykori sikerfilmek "modernített", "újragondolt", "aktualizált" koppintásai, a honi filmes céhek egy része nyilvánvalóan azon a véleményen van, hogy a szakértelem, a színészi játék és az épkézláb forgatókönyv tökéletesen pótolható azzal, ha előkapnak a dobozból egy egykoron népszerű, fakófényű klasszikust, leporolgatják, szidolozgatják kicsit, aztán uccu neki, már mehet is a moziba.
A jelek szerint Dobray György, az "Utolsó Vérig" rendezője is úgy vélte, feleselges lenne túlságosan megerőltetnie magát. Minek mindenféle "cselekménynek", "dramaturgiának", "érzékeny színészi játéknak" csúfolt kacattal telezsúfolnia a filmjét? Elegendő, ha, mint nyuszit a kalapból, előrángat néhány alulfoglalkoztatott celluloid-legendát, odaállítja őket a kamerák elé, és hagyja, hogy jólérezzék magukat egymással.
