"Írni könnyű, mármint olyan tömeget, melynek tömegjellege fontosabb az őt alkotó egyedeknél" - színházban eljátszani ugyanezt eléggé lehetetlen, a dolog természete szerint. Íme, mindjárt egy ellentmondás, amely Papp András - Térey János Kazamaták című drámája és Gothár Péter Katona József színházbeli rendezése között feszül. És egy másik, ami inkább különbség: a darabban egyszerre szórtabb és tagoltabb a játék tere (a Köztársaság tér környéke, például a Potyka csárda is "játszik"; illetve a pártházban számos szoba, folyosó és egyéb helyszín akad), az előadás koncentrál és elemel: csak kint és bent van.

Szép, klasszikus alaphelyzet - ha az időtényezőt is, az egyetlen napot tekintjük, igazán klasszikus. Papp és Térey messziről vagy mikroszkópon át, de főként szenvtelenül tekint a magyar történelem e kiemelt napjára, 1956. október 30-ára, és mintha egy másik bolygóról csöppentek volna ide, kívülállóként működtetnek egy drámai helyzetben drámai figurákat, és ez a működtetés nagyjából leképezi az egykori valóságot.

De hisz kívülállók vagyunk ma már majdnem mindannyian. A Köztársaság téri pártház ostroma, ha műalkotás, azaz dráma lesz belőle, bizonyos értelemben nem különbözik például Büchner Dantonjától - ez utóbbiban pedig milyen jól meg tudjuk osztani az oszthatatlan-egy igazságot Danton és Robespierre között, esztétikailag legalább.

A Kazamaták nagyon jó darab - két halmaz csatája. A kint föllázad a bent ellen - Téreyék nem kérdőjelezik meg és nem is kommentálják a lázadás politikai, érzelmi és morális igazságtartalmát, csak megmutatják a fölindult népet, amint bosszúra szomjasan a benti zsarnokok ellen fordul, akiknek zsarnokságához, motivációjához szintén nem fűznek kommentárt. Kimetszett tér van és kimetszett idő.

A két halmaz szüntelen mozgásban van: odakint nő a feszültség, odabent nő a félelem. Ezek már drámai folyamatok: cselekvéseket, viselkedésmódokat indukálnak, jellemeket és sorsokat mutatnak meg. Gothár némileg brechtiánus stílben indítja az előadást: a Szóvivő beléptetése azt ígéri, hogy narrátorunk, sorvezetőnk lesz, ráadásul megüti az előadás alaphangját: a csodálkozással vegyes iróniát. Megjegyzem, szerintem remek ötlet volt Rezes Juditnak adni Jean-Pierre Pedrazzini francia fotós imázsát: éppen annyira térít el a történelmi ténytől, amennyire ez föltétlenül szükséges, ráadásul Rezes igazán komplex figurát formál: egyszerre kommentátor, tanú és résztvevő, angyal és ördög, légies és valóságos lény. És fontos az is, hogy nem marad kívülálló - még elegáns fehér nadrágkosztümjére is rákerül az obligát ballonkabát.

Gothár a kintiek megjelenítését általában tablóban gondolja el, ahogy a szerzők is - így sok súlyos, megrendítő és teátrális kép keletkezik, egyszerre gyújtanak rá, egyszerre mozdulnak, morajlanak vagy állnak némán. A tömeg mozgatása kitűnő: minden pillanatban fenyegetést és fenyegetettséget közvetít - ez utóbbit önmagában rejti, önmagát is fenyegeti. Kiemelkednek és visszaolvadnak egyes figurák - a Katona társulata parádés fegyelemmel, alázattal és pontossággal dolgozik. És az ostrom képei, fordulatai, kinti-benti figurái egyre erősebb groteszk konnotációt kapnak - Gothár megsegíti, hangsúlyozza Téreyék iróniáját, és nem enged teret sem a pátosznak, sem a hősiességnek.

Pedig a történések egyike-másika - a magukat megadó bentiek kegyetlen lemészárlása, aljas megcsonkítása - kedvez a hősgyártásnak, de egyrészt a brutális teatralitás, másrészt a beépített, de kidudorodó mai "vendégszövegek", beszólások, utalások ezt rendre megakadályozzák.

Ahogy nem képződik melodráma a bentiek szorult helyzetéből sem. Vannak kétségbeesett vallomások, érzelmi átrendeződések, lelki el- és leszámolások, sőt még némi heroikus helytállás is - megannyi majdnem vagy teljesen inadekvát cselekvés és történés, legalábbis úgy, ahogyan mi látjuk: a kinti tömeg gyűrűjében.

A játék tere szinte üres - pontosabban középen monstruózus libikóka-emelvény billeg és forog: többnyire ez a bent. Ügyes szerkezet: ablakai, lecsapódó ajtajai vannak, forog és csúszik. Kint pedig beugrók vannak, hátul és oldalt: a tömeget nem veszítjük szem elől, egyetlen pillanatra sem.

És egy-egy alak olykor kiválik: ott áll előttünk az érzelemmentes ölésre kondicionált Galóca (Ujlaki Dénes), a kívülállásához, emberi józanságához racionálisan tapadó svájcisapkás rezonőr (Fekete Ernő), a lincselésbe belemámorosodó asszony-nyomoronc (Szirtes Ági), de a teljesítményeket itt nem a kiugrás, hanem a beolvadás minősége határozza meg. A bentieket játszóknak nagyobb tér jut figurateremtésből: Lengyel Ferenc Mérője mindent veszít egy remek alakításban. Máté Gábor Pócs Pétere még puccsolna egyet az utolsó előtti pillanatban, aztán fél egyenruhában, tréninggatyában, nagyon rondán végzi, Nagy Ervin Esztenája és Bertalan Ágnes Tábori Klárája tán a két legérzékenyebben megrajzolt sors, nekik jut valami fenséges a halálban.

A többi kép besül a memóriába: Lenin-szobrot akasztanak; Szacsvay László föltartja a kezét; Tóth Anita öleli a telefont; Kocsis Gergely, Elek Ferenc, Bezerédi Zoltán - a félelem színei. "Mi volt ez? Bármi, csak nem győzelem."

A végén civil ruhás színészekkel nézünk össze eltűnődve mi, civil ruhás nézők.


Katona József Színház, április 30.