Mundruczó Kornél "példáját" követve Szilágyi Andor is újravágta filmjét: aki látta a szemlén, nincs lépéselőnyben, mert a mozikba a felújított verzió kerül. Nem tudni a módosítás okát, hiszen sikert aratott eredeti változatban is: elnyerte a legjobb forgatókönyvért járó díjat. Hírérték kipipálva, van mivel csábítani a nézőt. A kérdés már csak annyi, hogy érdemes-e valóban elcsábulni az újabb második világháborús opusra? Talán igen és talán nem: a döntés nézőpont függvénye - szó szerint.
Az igenlő válasz Ragályi Elemér operatőri munkájával kapcsolatos. Minden beállítása műalkotás. Nincs menekvés kamerája elől: a legapróbb részletig kidolgozottak a felvételek. Zöldes-barnás az alaptónus, lágy őszi és keményebb téli színek uralják a látványt. Világos szépség, fölösleges díszítgetések nélküli egyértelműség. Tobzódás a közelikben, az emberi arc villanásaiban vagy akár egy rádió miniatűr részleteiben. Szinte a képek is elmesélik a filmet: a hang sokszor csak zavaró rátét.
Sajnálatos módon azonban éppen a forgatókönyv és a rendezői munkálkodás nem veszi fel a versenyt Ragályi művészetével. A nemleges válasz így illetheti az egész, hosszúra nyújtott, modoroskodó történelmi filmet és mindenekelőtt a forgatókönyvnek nevezett kanavászt. Pedig az alaphelyzet akár sokat is ígérhet: idegenek, félismerősök - menekülő zsidók mind - hónapokra összezárva egy elegánsan rejtélyes budai villában a második világháború végnapjaikor, amikor még minden bizonytalan, bármi megtörténhet. A "menedékház" tulajdonosa a valaha szebb napokat látott operaénekes, Rózsa Imre. Világhírű tenor, jó politikai kapcsolatokkal: neve garancia. Nem is zaklatják különösebben a felgyűlt háznépet. Egy magányos német tiszt tűnik fel meg valami nyilas csürhe: mintha nem is tombolna kívül a vihar.
A házban nem történik semmi. Egyetlen furcsa dolog üthet szöget a kekec néző fejébe: Rózsa bezárkózott a padlásszobába, nem mozdul onnan. Kizárólag Halász Gézát (Franco Castellano) engedi magához. Sőt, extra kívánságai is vannak: rengeteg sót kér, hogy érezhesse a tenger illatát? Itt valami erősen bűzlik! Nem szeretnék titkokat kifecsegni, de Rózsa úr a film végén sem hagyja majd el manzárdlakát.
A véletlenül összeverődött kis közösséget Halász úr irányítja, terelgeti a túlélés felé. Barkácsol rejtő-szekrényt, hamisít iratokat, tartja a frontot. Zajlik valamiféle történés a vásznon, tesznek-vesznek a szereplők, de puszta jelenlétüknél több két óra alatt sem derül ki. Pedig katartikusnak, érzelmileg felkavarónak szánhatták a művet. Közhelyeket sikerült csak újfent egybeterelni a csúnya gonoszokról meg az ártatlan áldozatokról. Lazán felskiccelt háborúdíszletek között folyik a díszletháború.
A zsidó alakok unalmas sablonokat puffogtató megjelenítése különösen bántó: elzárja a színészt a figurateremtéstől, és végletesen leegyszerűsít. Djoko Rosic például Halász Géza magyarul is alig beszélő, ortodox apját alakítja. Egy csodálatos színészt látunk, amint mélyebbre próbál ásni, mint a forgatókönyv szabta határok. Nem elégszik meg a "jópofazsidóöregember" sémájával: ki is lóg a díjnyertes forgatókönyvből...
Lenyűgöző tehát a film látványvilága, tartalma azonban tikkasztóan unalmas. Kamarafilmnek sok, látványos-kosztümösnek kevés. A nagypapa mondja a kolozsvári szalonnára egy reggelinél: "kóser az, ami jó!" Igen, A rózsa énekei még messze áll a kósertól.
Az elszalasztott lehetőségek filmje remek színészekkel és Ragályi zsenijével.
