zene: Danny Elfman
   vezényel: Artie Kane
   kiadás éve: 2014
   kiadó: Music Box Records
   játékidő: 44:38

     A kis költségvetésű szerzői filmek egyik legszebb, és nem mellesleg legsikeresebb darabja az 1997-es "Good Will Hunting", mely több alkotója életében is egy fontos fordulópontnak bizonyult. A mozivilágban addig csak félszegen tipegő Matt Damonból és Ben Affleckből egy csapásra sztárt csinált, az addig főként humoros szerepekben feltűnő Robin Williams bizonyíthatta benne drámai vénáját, a rendező, Gus Van Sant pedig megmutatta, hogy több százmilliós bevételt nemcsak látványfilmmel, hanem egy visszafogott drámával is el lehet érni. A mozira kiemelt figyelem irányult, amit minden valószínűség szerint a két főszereplőnek tudhatunk be, mivel nem túl gyakori, amikor két ifjú színész nemcsak alakításával járul hozzá egy filmhez, hanem írja is annak történetét. Egy meglepően érett, elgondolkodtató, ám mégsem véresen komoly, humort és érzelmeket jól adagoló személyi és társadalmi drámát hozott össze Damon és Affleck, amelyet Van Sant pedig sajátos filmes nyelvezetével még inkább - jó értelemben véve - egyszerűvé, szerethetővé tett. A kritikai és a közönségsiker meglepően nagy volt. A mozi kilenc Oscar-jelölést ért el, melyekből egyet a két színészpalánta be is zsebelt a forgatókönyvért, a másikat pedig Williams kapta meg.
     Will Hunting (Damon) egy húszéves, dél-bostoni srác, aki szabadidejében átlagos haverjaival (Affleck, Casey Affleck és Cole Hauser) lóg, meccsre jár, majd bunyóba keveredik. Megélhetését alkalmi munkákból biztosítja, a Harvard Egyetemen is takarít, s semmi más vágya nincs, mint hétköznapinak lenni, egynek a sok közül, ami nem könnyű, hisz tisztában vele, hogy kiemelkedő intelligenciája miatt ő gyakorlatilag a zsenik között is az élvonalba tartozik. Azonban mérhetetlen tudására valahol büszke is, még ha nem is szeret vele dicsekedni. Ám ha kell, egy szópárbajban a sárga földig aláz öntelt egyetemistákat, vagy éppen a hallgatóknak szánt, megoldhatatlan matekpéldákat old meg, s a végén már attól sem riad vissza, hogy neves matekprofesszort alázzon meg. Will egy nagy géniusz, aki olyanokra képes, amikre rajta kívül a világon csak pár ember, ő azonban köszöni, de nem kér mindebből, inkább a nélkülözést és a gyerekkori haverokat választja. Azonban egy verekedés miatt letartóztatják, majd börtönre ítélik, ahonnan az egyetem egyik tanára (Stellan Skarsgard), aki meglátta benne a kivételes képességeket, kimenti azzal a feltétellel, hogy pszichológiai kezelésnek veti alá magát. Will azonban nem egy könnyű eset, így jó pár neves szaktekintélyt fogyaszt el, míg végre emberére akad egy parkolópályára került, szintén nem könnyű esetnek mondható pszichológus (Robin Williams) személyében.

     A film nem született meg egykönnyen. Damon és Affleck eredetileg thrillerként írta meg a történetet, melyben Will szuperképességeire az FBI tartott volna igényt. A jogokat először megvásárló Castle Rock Entertainment elnöke, Rob Reiner azonban azt javasolta a két srácnak, hogy csökkentsék a krimiszálat a sztoriban, és elsősorban Will, valamint a pszichológusa viszonyára helyezzék a hangsúlyt. Ám a cég ellenezte, hogy a két szerző alakítsa a főszerepeket, ők Brad Pitt és Leonardo DiCaprio alkalmazásában gondolkodtak. Éppenséggel ez sem lett volna egy rossz párosítás, ám Damonéknak érdemes volt kötniük az ebet a karóhoz, hiszen végül kettejük barátsága, és a tény, hogy ők írták a filmet, adott olyan bulváros pluszt, amit más színészek nem tudtak volna hozni. A megfilmesítési jog végül a Miramaxhoz vándorolt, ahol olyan rendezőket próbáltak megnyerni, mint Mel Gibson, Michael Mann, Kevin Smith vagy Steven Soderbergh, ám egyikük sem mondott igent, így landolt végül Van Santnál a lehetőség. A direktor teljesítményével Oscar-jelölést is kiérdemelt, sőt olyannyira beleszeretett az alapötletbe, hogy pár évvel később egy hasonló filmet készített, "Fedezd fel Forrestert!" címmel.

     Kevésbé közismert, hogy Danny Elfman második leggyümölcsözőbb zeneszerző-rendező kollaborációja (természetesen a Tim Burtonnel alkotott után) Gus Van Santtal alakult ki. Eddig összesen hat alkalommal dolgoztak közösen, legelőször a "Majd megdöglik érte" esetében, majd másodszorra a "Good Will Hunting"-on, az 1998-as "Psycho" remake-et követően pedig ugyan tízéves szünet következett, de a "Milk" óta Van Sant ismét csak Elfmannel dolgozik.
     A komponista tökéletesen kapta el a film hangulatát, lassú tempóját, hiszen ahogyan a történetben sincs katarzis, úgy a score is igen visszafogott, viszonylag egyenletes sebességgel csordogál. Az aláfestés nem húz alá igazából semmit, nem nyomatékosít, amikor zeneileg kellett valamire figyelmet helyezni, akkor Van Sant inkább a dalokhoz fordult. Ugyanakkor nem sokadrangú összetevője a filmnek Elfman kompozíciója, mivel hangulata segíti a nézőt elmerülni Will lelkivilágában, s ahhoz mindenképpen hozzájárul, hogy azt a bonyolult és változó érzelmi hullámvasutat, amit a címszereplő produkál, a nézővel jobban megértesse.

     A filmben rengeteg a párbeszéd, és az átkötő jeleneteknek is csak az a funkciója, hogy átlendítsék a sztorit az egyik dialógusból a másikba. Elfman dolga így két részre korlátozódott. Egyrészt néhol a dialógusokat kellett segítenie a muzsikával, itt-ott ráerősítve egy-két hangsúlyosabb szócsatára, másrészt pedig az átkötő jelenetekhez volt szükség aláfestésre. Ebből adódik az is, hogy elég rövidke tételek születtek a mozihoz. A leghosszabb trackek a főcím és a stáblista alá íródtak. A "Main Title" a score összetevőinek tökéletes bemutatója. A vonósok csordogáló, álmosító játékába halkan belesuttog a kórus, a távolból hallunk egy zongorát is, később megszólal egy furulya vagy egy klarinét, és gitár is fel-felbukkan pár akkord erejéig. Mondhatni egy főtéma bontakozik ki, de annyira egyszerű és mégis annyira összetett, hogy a szó szoros értelmében vezérmotívumról nem beszélhetünk.
     Noha az ír származás végig jelen van a filmben és a dialógusokban, ám zeneileg ezt jó érzékkel kerülte Elfman, csupán a mozi nyitó- és zárójelenete alatt ("Main Title", "End Titles"), illetve a "Mystery Math" esetében csendül fel hangsúlyosabban egy íres motívum egy fuvola tolmácsolásában. Máskor pedig csak pár íres hangzású fuvolahang jelzi a származási gyökereket ("Them Apples", "Jail", "Tell You Something"). A koncepció része volt, hogy apró zenei utalásokból épülnek fel a tételek, itt-ott belép pár hangszer, majd eltűnik, különböző stílusok bukkannak fel, szinte csak jelzésértékűen, majd tova is szállnak. Megváltozik a hangulat, ám nem sokáig, hiszen gyorsan vissza is tér abba a mederbe a score, amiben a háromnegyed óra alatt folyamatosan halad. Szinte ugyanazt halljuk végig, de ez nem az a repetitív hangzás, amit például Philip Glass képvisel, csupán extrém módon lezárta a score kereteit Elfman. A sok apró egység keverése ugyanakkor nem eredményezett unalmas muzsikát, igaz, ha valaki elalváshoz keres zenét, a „God Will Hunting” score-ja jó választás.
     A zenében szinte a kórushasználat az egyetlen, amiből következtethetünk a szerzőre. Jó példa erre a "Kick Ass Choir", ahol a zenei ellenpontozásra is szép példát hallunk tőle. A kórust jól használó tételek még a "Times Up" vagy a "Whose Fault". A kis összetevők közé tartoznak még a csengettyűk, a marimba és hasonló fémes hangzású instrumentumok is. Meg kell említeni, hogy felbukkan még egy heroikusabb, trombitás dallam, igaz, az egyneműségből nem lóg ki ez sem (például: "Oliver Twist", "Retainer (Part B)"). Elfman élete első Oscar-jelölését köszönhette a score-nak, ám a "Titanic" muzsikája ellen esélye sem volt, így nyernie nem sikerült.

     A filmhez Elliott Smith komponált dalokat, hatot az album végén találunk ezek közül. A 2003-ban, mindössze 34 évesen elhunyt Smith a "Good Will Hunting"-hoz írt számai közül a legjobb az Oscar-díjra is jelölt "Miss Misery". A dal a kilencvenes évek gitárcentrikus, csendes rockballadáinak sorába illeszthető, leginkább olyan előadók juthatnak eszünkbe erről, mint a Blur, a Manic Street Preachers vagy a The Verve. Hangulatos, a film visszafogott feszültségét zeneileg a score-hoz hasonlóan jól ábrázoló darab ez is.
     Elfman aláfestése a mozi bemutatása idején nem jelent meg, ami - ismerve a kilencvenes évek filmzenekiadási viszonyait - cseppet sem meglepő. Az elmúlt években beindult megjelenési dömpingnek köszönhetően azonban szerencsére egyre több elfeledett, ám remek muzsika került kiadásra. A "Good Will Hunting" score-ját a Music Box Records karolta fel, így Elfman pályafutásának eme ritka darabját végre a nagyközönség is megismerheti.