Már a romantikusok is a kék virágot keresték, aztán jött a kék madár, no meg persze a kék tündér - a boldogság Pacskovszky József új mozijában sem váltott színt, mint a film szereplőitől megtudhatjuk, még mindig kékben pompázik. A mozi hőseit természetesen nem Heinrich von Ofterdingennek, Tyltylnek meg Mytylnek vagy Pinocchiónak hívják, de azért akad köztük egy Ditta (György Anna), egy Hanna (Rudolf Teréz) meg egy Thierry (Kálid Artúr) is.
Hogy ők mennyire főszereplői a filmnek: kérdés - A boldogság színe több egyenrangú karaktert vonultat fel, akik között akad magyar, francia, francia magyar, betegesen szenvedélyes, szenvedélybeteg, házaspár, házasodni készülő pár, pár szingli egyaránt. (Élet)történeteikbe egy olyan májusi napon pillanthatunk be, amikor is váratlanul esni kezd a hó - a meteorológiai csoda eddigi vonzásaikat és választásaikat kérdőjelezi meg.
A szereplők így-úgy-amúgy összekapcsolódnak egymással, rajtuk keresztül pedig a laza szerkesztésű film epizódjai is: a rasszista támadás áldozatául esett buszsofőrről példának okáért az az orvos (Rátóti Zoltán) veszi fel a látleletet, aki Hannát készül elvenni, aki a magyar francia (Eric Desfosses) szeretője, aki pedig Ditta férje.
A film formáját tekintve igen trendinek mondható - elég, ha csak a Lantana - Szövevény, a Szeress, ha tudsz vagy a jó öreg Robert Altman Rövidre vágva című klasszikusára gondolunk. Ha jó a mozi, a laza epizódok, akár a novellák a novellafüzérben, önállóan és a nagyobb egység részeként is megállják a helyüket. Pacskovszky új filmjével azonban sajnos nem ez a helyzet. A boldogság színe epizódjai között akadnak jobbak, rosszabbak egyaránt, kifejezetten líraiak és szívmelengetők is, egyik-másik rész azonban erőltetett.
A napjaink Budapestjén játszódó történeteket helyenként szürreális betétek szakítják meg - a szereplők Gózon Francisco színpompás képein álmot látnak, táncra perdülnek, vagy dalra fakadnak. Mégis, a filmben nem ezek a valóságtól elrugaszkodó, meseszerű jelenetek hatnak szürreálisnak, hanem maga az ábrázolt realitás - egyik-másik jelenet és párbeszéd kínosan valószerűtlen.
A boldogság színének a fonákja az egyenetlenségében rejlik. Hiába esünk gondolkodóba egy-egy jelenetet látva az emberi kapcsolatok milyenségéről, urambocsá' még a lét értelméről is, egy hirtelen hangulatváltás, egy újabb, kevésbé sikerült szcéna mindezt ellaposítja, zárójelbe teszi, mondhatnók: elszínteleníti.
