Már nem emlékszem, ki volt az elnök…

A film elején inzert mutatja az időpontot: 2067. március 22-ét írunk, amikor a szimpatikus, idős hölgy elkezd visszaemlékezni egy régi, szép történetre: "Valamikor 2008-2009 táján történhettek azok a dolgok, arra már nem emlékszem, ki volt akkor a köztársasági elnök…" Nos, megmondom, mert lényeges: Nicolas Sarkozy töltötte be Franciaország legfontosabb hivatalát akkoriban, és hogy a minap, mindössze egyetlen ciklus után a franciák leváltották, annak igen nagy köze volt a 'Sarko' gúnynéven illetett elnök migránsokkal kapcsolatos politikájának is, természetesen, egyéb más okok mellett. Nem véletlen tehát a finom beszólás a film elején. Romain Goupil, a Kezeket fel, srácok! rendezője sem szereti Sarkozyt, ez nyilvánvaló. Az utálat tárgya, illetve az, ami abból erre a filmre vonatkoztatható, az Sarkozy migrációs politikája, ami a hajdan kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkező Franciaországban különösen érzékeny terület. A francia törvények (melyek amúgy igen hasonlóak minden volt gyarmattartó országéhoz) jelentősen megkönnyítik a hajdani gyarmatok lakosságának Franciaországi letelepedését, ez azonban komoly harmadik világból ideirányuló migrációt gerjeszt a jobb élet reményében, ráadásul a többé-kevésbé jogosan és hivatalosan bevándorló észak- és fekete-afrikaiak mellett igen nagyszámú kelet-európai és egyéb "jogtalan" migráns is érkezik az országba. A sokmilliós nagyságrendű "nem-francia" franciák, jobbára a társadalom alsó szegmensében tanyázva, azzal próbálják megkeresni a kenyérre valót, amivel tudják – s ez rengeteg rendőrségi problémát okoz, a nyilvánvaló kulturális, szociális és egyéb más súrlódások mellett. A francia többség körében ezért jelentős az idegengyűlölet is, mindamellett, hogy a már franciává vált migránsok értelemszerűen védenék a saját érdekeiket. Sarkozy határozott (értsd: túl határozott) idegenrendészeti politikával lépett fel, ami komoly, szinte polgárháborús állapotokat idézett elő, így érthetően sokan támadták is emiatt. A Kezeket fel, srácok! című film egy megkapóan bájos és romantikus gyermekszerelem kalandos történetén keresztül próbál egészséges megoldást keresni erre a problémára, amit a felnőttek csakis rohamrendőrséggel vagy ultra-liberális szabadossággal, de legtöbbször az empátia és tolerancia teljes hiányában képesek kezelni.

Milana és Blaise

[img id=341593 instance=1 align=left img]A film tehát Sarkozy "regnálásának" elején játszódik, amikor rohamrendőrök masíroztak mindenfelé, s szinte remegett a levegő az idegességtől és a félelemtől Franciaország-szerte. Milana csecsen bevándorlók gyermeke, s egy iskolába jár a francia Blaise-zel. Szerelmesek egymásba. Mikor barátjukat és osztálytársukat, Youssefet családjával együtt deportálják, majd tanúi lesznek egy szintén deportálandó asszony kétségbeesett öngyilkosságának, Blaise liberális szellemű édesanyja azt terveli ki, hogy magukhoz veszi Milanát, nehogy ő is áldozatául essen a deportálásoknak. A gyerekek azonban saját kezükbe veszik sorsuk irányítását, és elszöknek otthonról, hogy egy pincében meghúzódva, játék közben legyenek együtt, a durva, agresszív felnőtt külvilágtól elzárva. Tettük nem várt következményeképpen azonban azzal szinte forradalmat robbantanak ki, szerte az országban gyermekek szöknek el otthonról, így adva csattanós választ a felnőttek durva és idegenekkel szembeni érzéketlen és intoleráns viselkedésére.

"Párizsi" iskola

A manapság már inkább párizsivá lett Budapesti iskola szép példája is lehet akár az eddig elsősorban dokumentumfilmezéssel foglalkozó Goupil elbűvölően szép filmje. Fikciós dokumentarizmus, vagy dokumentarista fikció, nevezzük bárhogyan: A Kezeket fel, srácok! egy valós és sajnos világszerte (nálunk is!) igen aktuális társadalmi probléma szinte "tündérien" realisztikus feldolgozása. A történet kitalált, de akár a valóság is lehetne, s ahogyan elmesélődik, megjelenítődik, az minden pillanatában hiteles. A gyermekszereplők tüneményesek, minden jelenetük tökéletesen természetes, egy fikarcnyi erőltetettség, irányítottság sem fedezhető fel a szó szoros értelmében vett "játékukon". Viszont a csúnya valóság képei is ijesztően valóságosak. Vád talán csak a rendező picit erőszakolt didaxisát érheti, mellyel határozottan a gyerekek (amúgy kissé idealizált) példáját emeli piedesztálra – ez azonban legyen a film mesejellegének a hozadéka, ami legalább reményt adhat a jövőre nézve, s ami talán éppen e filmnek köszönhetően lesz valóban szebb.

Kinek ajánljuk?
- Iskoláskorú gyermeket nevelő szülőknek.
- Középiskolásoknak.
- Politikusoknak.

Kinek nem?
- Megveszekedett radikálisoknak.
- Felbérelt provokátoroknak.
- Sznoboknak.

8/10