Szokás kárhoztatni (joggal) a mozi- és a tévéipar fejeseit, hogy nem szívesen vállalnak kockázatot, éppen ezért van hírértéke annak, ha ez mégis megtörténik. Amikor a Trónok harca lezárását követően az HBO úgy döntött, hogy öt különböző előzménysorozatban építené tovább a Westeros Televíziós Univerzumot, akkor természetesen a lehető legracionálisabb üzleti döntést hozták meg. Amire viszont talán sem ők, sem a Trónok harca-rajongói nem számíthattak, hogy az első megvalósult széria, a Sárkányok háza, feleannyira sem lesz populáris, mint az anyasorozat. Míg a tucatnyi helyszínen játszódó, egyenletes tempót diktáló Trónok harcában precízen ki volt porciózva az akció, a humor és az erotika aránya, a Sárkányok háza első évada egy félhomályos tróntermekben és ködös Bergman-díszletek között játszódó Shakespeare-drámára hasonlított, ahol a nézőbarát meztelenkedések helyett Viserys Targaryen király testének leépülését nézhettük premier plánban, humort pedig nagyítóval se lehetett volna találni. Ráadásul mire megkedveltük a két főszereplőt (Milly Alcock, Emily Carey), az időugrás miatt új színészek és szinte új karakterek léptek a helyükbe.

A célközönség azonban a nézettségi adatok alapján egyáltalán nem vette zokon, hogy az esetlegesen várt „sárkányos Dallas” helyett egy sokkal komolyabb, felnőttesebb produkciót kapott, amely nem olyan színes, és nem is úgy látványos, mint a Trónok harca, de cserébe lélektanilag sokkal kidolgozottabbak a karakterei – a fináléra pedig jutott azért még egy sárkánycsata is.

Az első évad ezzel együtt is erősen előkészítő jellegűnek hatott, ahol az állandó időugrások a nézői bevonódás helyett azt szolgálták, hogy a 10. epizód végére minden figura elfoglalja a kezdőpozícióját a sakktáblán. Eldőlt, hogy kik vannak a Zöld sarokban (Viserys király özvegye, Alicent Hightower, és utódai, köztük az új király, Aegon), és kik a Feketében (Viserys lánya, Rhaenyra Targaryen, és férje, egyben a nagybátyja, Daemon Targaryen herceg, illetve a Velaryon-ház tagjai), az első évad fináléjában pedig a casus bellit is megkaptuk, amikor Aemond sárkánya végzett Daemon és Rhaenyra fiával, Lucerysszel.

Az új évad ott folytatódott, ahol az előző abbamaradt, és később sem ugráltunk az időben, vagyis a sztori szerkezete papíron hagyományosabb lett. Klasszikus akciójelenetből is több jutott, a korábban csak a háttérben baljósan repkedő sárkányok ugyanis stratégiai atomfegyverként kulcsszerepbe kerültek – a negyedik részben így végignézhettük a Trónok harca-univerzum leglátványosabb, mozifilmes mércével is lenyűgöző sárkánycsatáját. A büdzsé jelentős része érezhetően a szárnyas szörnyetegek kidolgozására és megjelenítésére ment el, ennek köszönhetően Vhagar, Caraxes, Syrax és társaik sokkal „élethűbbek” és karakteresebbek, mint Daenerys sárkányai a Trónok harcában. Az előtérbe tolásukkal ügyesen fedték el az alkotók, hogy nagyívű eposzi sorozat helyett valójában a Sárkányok háza 2. évada is egy kamaradráma, ahol a véres csatákat nem, csak a következményeiket, a hullákkal borított mezőket lájuk.

A Sárkányok háza 2. évada lesokkol, és tényleg a nappaliba viszi a mozit

Látványos csaták, gyomorforgató gyilkosságok, rengeteg sárkány és intrika – ezt ígéri a Trónok harca spin-off sorozata.

Kritika az első 4 részről

A valódi izgalmakat ezúttal is a Királyvárban, illetve a Zöld Tanácsban zajló politikai machinációk, illetve a testvérek közti hatalmi villongások jelentik, miközben Rhaenyra királynőnek nemcsak azzal kell megküzdenie, hogy saját emberei is megkérdőjelezik az alkalmasságát, de a férje is magára hagyja. Bár most már Alicent és Rhaenyra felnőtt gyerekei is egyenrangú szereplőkként vesznek részt a trónok harcában, az évad legerősebb, legdrámaibb pillanatai azok, amikor a két egykori barátnő újra és újra megtapasztalja, hogy milyen nőként a férfivilágban érvényesülni, illetve, hogy

bármennyire is szeretnék, már nem tudják a családjukat kikormányozni az erőszak spiráljából.

Ami így leírva talán didaktikusnak hat, az a sorozatban a legkevésbé sem az, köszönhetőn a remek dialógoknak, a magabiztos rendezésnek és színészvezetésnek. Ugyanez sajnos nem mondható el az összes történetszálról, Daemon epizódjai ugyanis a kelleténél jobban kilógnak az évadból. A sztori szerint Rhaenyra férje elrepül Harrenhalra, hogy új szövetségeseket toborozzon, ahol azonban nyomasztó látomások kezdik gyötörni, főszerepben testvérével, az elhunyt Viserys királlyal. A víziók végül értelmet nyernek, addig azonban eltelik még öt epizód, és közben Daemonnak semmi más dramaturgiai funkció nem jut az egyre önismétlőbb haluzásokon kívül. Az se lenne meglepő, ha utólag kiderülne, azért kapott ennyi felesleges játékidőt a herceg, mert az amúgy remek Matt Smith-nek benne volt a szerződésében, hogy neki ennyi jár.

A Sárkányok háza 2. évada ezzel együtt is csak annak okozhat igazán csalódást, aki arra számított, hogy szakítanak az alkotók az első évad meditatívabb tempójával és hangvételével, illetve aki valami nagy durranást várt a finálétól. (SPOILER!) Valójában 

kapunk most is egy kivételes csúcsjelenetet, csak ezúttal nem egy vériszamos csata vagy egy brutális sárkányharc, hanem egy beszélgetés formájában.

A harmadik epizódban Rhaenyra lopakodott be Királyvárba, hogy megpróbáljon Alicent lelkére beszélni (hiába), a fináléban pedig, miután az erőviszonyok átrendeződtek, Alicenten a sor, hogy eljárja a kanosszát. Egykori barátságukra, és a másik emberségére apellál, de most Rhaenyrán a sor, hogy közölje: „elkésett a békevágy.”  Emma D’Arcy és Olivia Cooke fantasztikus színészi mesterkurzust mutatnak be: nincsenek látványos, nagy gesztusaik, egyikük sem emeli fel a hangját, sőt sokszor hosszú másodpercekig csendben vannak, de

ez a csend feszültebb és drámaibb, mint bármi, amit ebben az évadban láthattunk.