A százévesnél alig is öregebb filmcsinálás kalandos esztendei alatt példamutató pedantériával ment végig az emberiség fogyóeszköz-, állóeszközleltárán. Állagstatisztikus legyen a talpán, aki képes lépést tartani e magas művészettel. Tárgyi környezetünk apraja-nagyja volt már mozihős, többen több műfajban is kipróbálhatták magukat. Ilyen a számítógép különösen, komikus vénáját már kiontotta (Sandra Bullock gépészkedett grimaszolva, de veszélybe sodródott: olyan üzem ez), most thrillerben domborít, sőt rémiszt életre-halálra, ez már horror.
Decens német stich, mint az ijesztgetéshez jó alkotói eszköz: Udo Kier (kivérzik hamar), Rammstein (a döntő jelenetben fel fogják ismerni, ha addig le nem beszélem magukat), illetve a megfelelő helyen németül beszélő áldozatfüggelék - így már jobban félünk, tényleg.
Műelemzési szempontból az általános irányába utat törve meg kell emlékezzünk a barna és kék eső közötti, úgyszólván antagonisztikus filmköltészeti különbözőségről, feltétlenül. A barna eső tudniillik fülledt, izzatag, fullasztó. Amivel szemben a kék, az cúgos, hideg, khm: csontig (sőt tovább is) hatoló, ólmos és reménytelen (bár a barna is reménytelen). Aranyeső az olimpián és a közparkokat letaroló óvodáskorú elkövetők keziben van sok.
