Halottak napjára virradó hajnal a temetőben. Lassan olvad a sötétség, a tegnap esti gyertyák csonkig égtek, a köd mögött furcsa zajok, az ott tán egy árnyalak, valahol madár sikolt, a falu felől összefolyó kutyaugatás, az autógumi alatt a sündisznó pont olyan hangot ad, mint egy pillepalack. Szubjektív kamera, hülye zene. A közeli sírbolt fölött a nehéz kőlap mintha mozdulni látszana, igen, ez csikorgás, mint száraz kréta a rossz tanuló kezében, már egészen félrecsúszott, zöldes fény szűrődik mögüle, s egy pókhálókesztyűs csontkéz kirak egy turmixgépet, aztán tétován matat, keres valamit, csésze kávé, gyűrt cigisdoboz, ez minket már nem érdekel, felőlünk ihatna egy felest is, nekünk mindegy, mi kövülten nézzük a turmixgépet, és örülünk, megint örülünk. Tudják ezt odafenn is: ezeknek elég egy kivehető ajtós masina, rendes, derék népek, nem lesz velük baj.
Íme most a Művész, az Uránia és néhány plázák műsorán: a turmixgép. Turmixgépet csinálni nagy odafigyelést igénylő, nehéz feladat, botmixert tud a Moulinex is, de a turmixgépbe belebukott Jean-Luc Godard és Dusan Makavejev.
Az endékában keverünk, 1989-ben persze, Berlinben, ahol valami készül... (turmixgép, most mondom utoljára).
A Good bye, Lenin! egy nagyon sikeres német film, kitüntetést kapott a berlini filmfesztiválon, nyolc kategóriában hozta el a német filmdíjat, és hát szerte a világban is, mondhatni, tarolt, Angliában minden idők legnézettebb német filmje, már eddig többen nézték meg, mint a lét meg a Lolát együtt. Most majd elesik Pest is (áll Buda). Tőlünk meg, előrebocsátom, ennyi telik: szo-szo... (nekünk a sör is ízetlen).
Arról van szó, hogy Alex, a méla ossi, miután elmesélte a nézőknek ifjúi élete film előtti történetét (májne papa auf wiedersehen richtung Bundesrepublik, schade), belekeveredik egy tüntetésbe (keresi a nőt, később lesz meg), amit a népi demokratikus polizei mintegy utolsó rúgásként bezsuppol, mely zsuppot látva az ugyancsak valamiért az utcán tartózkodó kedves édesanyja szívinfarktust kap, szép kis család, mondhatom, egyiküket a mentő, a másikat a rendőrség viszi el, az a szerencse, hogy endékások és nem csehek, mert akkor a tűzoltókat is ki kellett volna hívni.
És a férje méltatlan (dehogy akart az disszidálni, elűzték) elvesztése feletti bánatában hívő komcsivá bolonduló anya az infarktus következményeképpen kómába esik. Innen aztán megy minden, mint a karikacsapás, mert a mozikóma egy különös betegség, filmcímekkel gyógyítják (Beszélj hozzá!, Kelj fel, kómám, ne aludjál...). Nyolc hónap elmúltával az anya is magához tér. De micsoda nyolc hónap volt ez: a mutter átaludta a történelmet, és az ébredése után minden izgalom végzetes lehet számára. Mit van mit tenni, Alex a fekvő beteg köré megpróbálja a történelem szemétdombján még megtalálható javakból fölépíteni a régi világot, az egykori NDK-t, kicsiben. Amit innentől látunk, az a halott szakálla, körme, ami állítólag még nő, noha maga se tudja, minek. (Hamvasztás esetén ilyesmi értelemszerűen nem fordulhat elő.)
Amit innentől látunk, a kellékes ügyességére alapozott nosztalgia-show, állítólag most nagy szezonja van neki Németországban a vendéglátóipari tévécsatornákon (osztalgia: Katharina Witt jobban keres, mint fénykorában, a jég hátán, most műsorvezető).
A praxis ismerős: egy kort, egy helyszínt a rá jellemző fogyasztói csodákon keresztül megrajzolni, illetve fölbüfögni annak minden ideológiai és retorikai természetű zagyvaságát. A keletnémet filmes dolgozók a rájuk jellemző precizitással és munkabírással végzik e nemes feladatot, s nekünk nincs is más dolgunk, csak szórakozni.
Szórakozni azon, hogy ez a tovasuhanó torz akkord az isteni szimfóniában, ez az egykor volt (hol nem volt, tán igaz se volt) NDK, ez afféle ódon ritkaságok és használhatatlan termékek boltja lehetett, de tudja azt mindenki, akinek gondolkodása kicsit is piaci alapú, hogy az efféle holmikat nem lehet eladni, így az sem csoda, ha ezt a boltot hamar bezárták. De milyen furi bolt volt, nem is lehetett úgy bezárni, hogy lehúzzák a redőnyt. Nem, ezt épp fölhúzták, cudar redőny. Lásd még: "vasfüggöny", hogy az is inkább fölgördült, mint lement.
Nos, mit tudhatunk meg az igyekvő kellékesek bazárjában?
1. Ami most van, az se fenékig tejfel. Alex attól fél nagyon, hogy a kedves mamát leginkább a Spreewald (a nevére se emlékszem biztosan, tehát hogy csemege vagy kovászos, azt ne is kérdezzék) uborka kétségtelenül fájó hiánya viselheti meg leginkább, ezért kukázás útján nagyobb mennyiségű idevágó göngyöleget halmoz fel, amit aztán valami obskúrus mediterrán országból származó multinacionális savanyú uborkával tölt fel, s láss csodát, líbe mutti szeme se rebben. Határ a csillagos ég: Marlborót minden symphoniás dobozba!
2. Mi, magyarok büszkék lehetünk megint: e fogyasztói díszszemlén a Glóbusz babkonzerv ott szerepel rögtön az említett uborka és a Wartburg-féltengely között. Filmünk tanulsága szerint ha a falomlás után is tudjuk biztosítani a keleti tartományok babkonzervellátását, akkor azt is megbocsátották volna, ha véletlenül nem engedjük át a rajtunk keresztül egyesülni siető keletnémet populációt. Nincs semmi baj, ha egy korlátlan szavatossági idejű rizses lecsót a kezükbe nyomva visszafordítjuk őket: Horn Gyula, Pozsgai nem érnek rá, zurück Decin-Bad Schandau, schnell, schnell...
Száz szónak is egy a vége, fal volt ugyan, de leomlott... és volt egyszer egy vidámpark, ahol a játékokat életre-halálra, súlyos börtönbüntetésre játszották ugyan, de ez vagy így volt, vagy nem, ki törődik vele, a lényeg a Trapper farmer, Go Trabi go, Bambi szörp és minden, aminek kivehető az ajtaja... ja, hogy ez a pár százezer szerencsétlen itt körülöttünk nem is kellene hogy ilyen szerencsétlen legyen, az nem érdekes... szórakozzanak, menjenek moziba, nevessenek, ez a kitűnő vígjáték is róluk szól, csak az lehet boldog, aki tud magán is kacagni... az emberiség kacagva szabadul meg... hagyjuk...
A Good Bye, Lenin! elég ostoba film, de nem végig unalmas - méltán siker tehát.
