Bár Steven Soderberg legújabb filmjét, a Mellékhatásokat a Traffic-hoz hasonlóan Berlinben Arany Medvére jelölték, ez az alkotás azonban igencsak más szinten mozog, mint az életmű egyetlen végül rendezői Oscar-díjjal jutalmazott darabja. Soderberg változatlanul felkiáltó jelekkel kommunikál – a probléma csak az, hogy a mondanivalója egyre soványabb…
Már a Szex, hazugság, video idején lehetett tudni, hogy Soderberg az a fajta rendező, aki majd műfaji filmes keretek között is meg akarja mondani a tutit. Az évek során lassan távolodott a művészfilmektől, jó pár biztos kézzel dirigált zsánerfilmet készített, de olyan darabokkal, mint a Solaris vagy az Eros mindig emlékeztette a nézőket, honnan is indult. Komolyabb hangvételű darabjaiban mindig törekedett rá, hogy a cselekményen túl is megosszon velünk néhány gondolatot, az utóbbi időben azonban mindez csupa lukrafutást eredményezett. Sem a Fertőzés, sem A bűn hálójában, sem a Magic Mike nem tudott kiemelkedni a középmezőnyből – és sajnos a sokat ígérő Mellékhatások sem tudja megugrani azt a bizonyos lécet.
Pedig minden adott lenne: van egy jó kis csavaros történet, kapunk egy parádés szereposztást, az összhatás valahogy mégiscsak sántít. A sztori igencsak ínycsiklandozó: Emily (Rooney Mara) és Martin (Channing Tatum) fényűző életének a férfi belső kereskedés miatti lecsukása vet véget. Felesége megvárja, de súlyos depressziója miatt mégsem lehetnek boldogok. Pszichológusa (Jude Law) egy új gyógyszert ír fel neki, ami azonban nem várt mellékhatásokat eredményez. A film az első fél órában igen-igen érdekfeszítő, kíváncsian várjuk, mire fut ki a történet. Az első váratlan csavar azonban annyira átrendezi a már leosztott lapokat, hogy egy teljesen új film veszi kezdetét. És ez az egyik komoly probléma ezzel a filmmel. Hogy nincsenek kellőképpen előkészítve a fordulatok, gyökértelennek érezzük őket – és számos korábban megszerzett információ teljesen értelmét veszti. Ráadásul nem egyszer következik be ilyen típusú fordulat – a sokadiknál kínjában már csak röhög az ember, hogy ez most akkor honnan.
A másik komoly gond a színészekkel van. Jude Law a tőle megszokott magas szinten hozza a helyzetében vergődő karaktert, de sem Rooney Mara, sem Catherine Zeta-Jones nem győzött meg alakításával. Rooney Mara nem képes az Emily Taylor karakterében rejlő komplexitást érzékeltetni, végletek közt mozgó játéka egyszerűen kevés a szerephez. Catherine Zeta-Jones-ról még ennyit sem mondhatok, életemben nem láttam ennyire gyöngének, és főleg hiteltelennek – egy másodpercig sem tudtam neki elhinni, hogy ő lenne Dr. Victoria Siebert, csak pillanatokra tudtam nem Catherine Zeta-Jonest látni a vásznon…
Sajnálom, mert ez akár még jó is lehetett volna – sőt, be kell hogy valljam, el kellett telnie pár hétnek, hogy úgy döntsek, nem igazán szeretem ezt a filmet. Mert persze van néhány elvitathatatlan érdeme. Tényleg érdekes a film felvetése, valóban meglepetéseket okoznak a fordulatai, remek az operatőri munka, és azért összességében lejön, hogy Soderberg vérprofi iparos. A hihetetlenül rossz alakításokért és a felszínesen kezelt fordulatokért sajnos azonban ez sem kárpótol. Úgy hírlik, ez lesz Soderberg utolsó rendezése – ennél méltóbb darabbal is zárulhatna az életmű, ha azonban a direktor mégis visszakozik, egy erős közepesnek jó lesz a sorba.
Értékelés: 7/10
