Vendégmunkáslét az isten háta mögött, ahol csak a szél fütyül. Hajdu Zoltán Miklós a Fehér tenyér után ismét főszerepben, ezúttal egy belga-holland-magyar koprodukcióban készült minimalista alkotásban.
A Hajdu, aki Szabolcs is, meg nem is
Marcus (Sam Louwyck) és Bettina (Lisbeth Gruwez), bár nem házasok, de tervezik. Nehéz azonban bármiféle megállapodásra jutnia az embernek, ha életét szinte vándorcirkuszosként éli - a férfi egy áramtermelő telepen dolgozik, nem tudjuk, hol, talán mert nem is érdekes, sokkal inkább az, ami a párbeszédekből derül ki, hogy meglehetősen gyakran váltogatják lakhelyüket, mikor hol van munka. Egy ilyen helyzetben nincs asszony, aki ne kérdőjelezné meg a kapcsolat vállalhatóságát, Bettina mégis türelmes, odaadó sőt életvidám nő. Közös gyermekük, a kilencéves Tessa azonban már kevésbé. Ellógja az iskolát, magába fordul, furcsa szokásokat vesz fel, ki tudja, miért.
A kérdések csak szaporodnak, amíg rá nem jövünk, nem a megfelelőket tesszük fel. A helyszín ugyanis jelentéktelen, felteszem azért, hogy Caroline Strubble inkább az emberekről, viszonyokról, bárhol és bárhol elképzelhető mesélhessen. A mesélnivaló pedig istenigazából akkor veszi kezdetét, amikor megérkezik Hajdu, azaz a filmbéli Szabolcs (nem hiszem, hogy véletlen lenne a névválasztás), Marcus pedig súlyos balesetet szenved, amely után amputálni kell az egyik lábát.
Balladai homály
Ha van valami, amit kifejezett szerettem a filmben, akkor az furcsa módon az, ahogy nem mutat meg kulcsmozzanatokat; azok hol magától értetődően megtörténnek, hol éppen ellenkezőleg, tessék a nézőnek odagondolni. Nem látjuk az oszlopról a mélybe zuhanó Marcust, csak hogy elviszi a mentő, nem látjuk, hogy Szabolcs és a nő között történik-e valami, bár az ajtó becsukódik mögöttük. És nem tudjuk, miért torz szegény kislány hangja, és hogy ennek köze van-e furcsa viselkedéséhez. Ezek mellett tényleg bagatell információk lennének, hogy egyáltalán mikor és hol járunk. Bár egy-egy árulkodó tárgy, vagy az MR1 Kossuth Rádió szignálja elárulja, hogy Hajdu mégsem egy miskolci esztergályost alakít 1982-ből, ahogy pedig azt a bajusza és a pulóvere alapján hihetnénk. Egyébként thrillereket idéző környezetben vagyunk (még jó, hogy főként nappaliak a jelenetek), halk dialógok, suhogó szél, monoton zakatoló gépzaj és Márkos Albert időnként bekúszó kompozíciói színezik a kopár senki földjét, ahol legfeljebb az égbenyúló áramszedők esztétikájában gyönyörködhet, akinek erre igénye van.
Fekete tenyér
Hajdu Szabolcs öt évvel ezelőtt készítette el Fehér tenyér című nagyszerű filmjét, amelyben számos önéletrajzi elemet szőtt, legalább is elég szélmalomharc volt ezt cáfolni, miközben a főszerepet bátyja, a nem hivatásos színészként, hanem Las Vegasban artistaként dolgozó Hajdu Zoltán Miklós játszotta. Épp ezért teljesen érthető, hogy kiemelt figyelemmel kísérjük itthon az Elveszett személyek körzetét, ami nyilvánvalóan egész más feladat elé állította, az immár mégiscsak színésznek nevezhető Hajdut. Más azért, mert amíg ott az öccse megkérte, játssza el, nagyjából, saját magát, vagy legalábbis egy olyan figurát, aki egy számára jól ismert környezetben küszködik, addig itt már értelemszerűen valóban egy idegen bőrébe bújva kellene bizonyítania. Ami azt illeti, nem is okoz csalódást, más kérdés, hogy szerepe szerint egy nagyra nőtt félszeg kisfiút kell alakítania, aki gyakorta már magától beállna a sarokba. Ezek után nem is tudom eldönteni, hogy vajon jóval hálásabb feladatot kapott a majdnem házaspárt alakító duó, vagy tényleg ilyen őstehetségek. Tudniillik elvileg ők is amatőr színészekként vannak jelen, ehhez képest Sam Louwyck és Lisbeth Gruwez, de főként előbbi, kivételesen profi, életteli, hiteles és élvezetes alakítást nyújt.
Kinek ajánljuk?
- Aki érthetően kíváncsi rá, mi mindent tesznek hozzá a honfiak a nemzetközi filmélethez.
- Akik szeretik a dogma-filmeket (még ha ez nem is az).
- Minimalizmust kedvelőknek.
Kinek nem?
- Monotonitást nehezen tűrőknek.
- Folytonos kézikamerázástól szédülőknek.
- Passzív befogadóknak.
7/10
