Egy párocska egy óvatlan pillanatban rövidítés reményében letér az autópályáról és a nagy amerikai semmi közepén találják magukat. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha kocsijuk motorja nem adná meg magát az éjszakában. Közel van azonban egy lepukkant kis motel, melynek nem túl bizalomgerjesztő portása rájuk tukmál egy szobát. A kényelmes alvás helyett gyorsan rájönnek, hogy valakik kamerákkal figyeli őket és életük bizony komoly veszélyben forog.
Antal Nimród hollywoodi bemutatkozása bizony klasszikus thriller, ami nem is próbál többnek látszani annál. Története olyan, mintha Joel Schumacher 8mm-éből és Alfred Hitchcock Psycho-jából gyúrták volna össze, hiszen a helyszín egy az egyben a thriller-mester klasszikusát idézi, a téma (snuff-filmek felvétele) pedig Schumacher művére hajaz. Mivel egy ijesztgetős filmben nem mindegy, hogy ki sikoltozik a szemünk előtt, így Nimródnak szerencséje volt, amikor az eredetileg tervezett főszereplő, Sarah Jessica Parker kilépett a produkcióból és a nála jóval attraktívabb és színészileg is ügyesebb Kate Beckinsale-t szerződtették. A hölgy akciófilmek tömegében kialakult rutinnal fut, lő, kúszik, mászik, ugrik és sikoltozik, ráadásul végre talált egy olyan rendezőt, aki színészete drámai oldalára is igényt tart. A korábban komolytalan szerepiről ismert Luke Wilson is felnő a feladathoz és méltó partnere Beckinsale-nek ebben a másfél órás paráztatásban.
Antal Nimród a film magyar díszbemutatóján, a Titanic Fesztiválon azt az üzenetet juttatta el a nézőkhöz, hogy ezzel a filmmel csupán azt szeretné, ha a nézők a moziban töltött időt végigrettegnék. Ehhez szerencsére nem a mostanában olyannyira divatos erőszakorgiát, hanem egy ennél jóval finomabb technikát, a Hitchcock-féle suspense-t választotta. Filmjének hatása olyan, mint annak idején az eredeti A texasi láncfűrészes mészárlásé volt a hetvenes években. Mi nézők végig úgy érezzük, hogy egy borzongatóan erőszakos mozit látunk, pedig valójában alig mutatnak valamit az erőszakos jelenetekben. Még Kate Beckinsale összeverésekor is diszkrét távolságból, a lényeget kitakarva filmez a kamera. Az igazi durvaság ilyenkor a lelkünkben következik be, tehát a rendező elérte célját és a néző a kevés elborzasztó látnivaló ellenére együtt érez és retteg a szereplőkkel.
Félreértés ne essék: az Elhagyott szoba egyáltalán nem ér fel a nagy thriller-klasszikusokhoz, viszont tisztességesen összehozott iparosmunka, amivel a Kontroll direktora bebizonyította a tengerentúlon, hogy van helye a bizniszben.
