Antal Nimród előtt akkor is illik meghajolni, ha netán nem esünk hasra a filmjeitől. Magyarországról Hollywoodba jutni ugyan repülővel relatíve könnyű, de ott egyetlen magyar nagyjátékfilmmel a hátunk mögött filmrendezői karriert csinálni, az már aztán valami. A szállítmány újabb bizonyíték rá, hogy Nimród nem véletlenül került oda a húsosfazékhoz.
A szabályok
Kétségtelen tény, hogy az Elhagyott szobában nyomát se lehetett találni annak az egyéni hangnak, ami idehaza és külföldön is a Kontrollt olyan naggyá tette, de a rendezőnek saját bevallása szerint is meg volt kötve a keze a stúdió által a forgatáskor. Ha új fiú vagy a placcon, bizony nem nagyon van beleszólásod a nagyok dolgába. Az erőltetett happy end ellenére azért tisztességes iparos munkáról beszélhettünk, és nincs ez másképp A szállítmány esetében sem. Nimród kapott egy feszes, bár meglehetősen sablonos cselekményvezetésű forgatókönyvet, és ebből próbálta kihozni a lehető legtöbbet. A végeredmény előtt pedig tényleg meg kell hajolni, mivel ebből az alapanyagból ennél jobbat egyszerűen lehetetlen készíteni. Rendezőnk odakint megtanulta a műfajfilmezés szabályait, és ez már a második dolgozat, ahol ezt bizonyítja. Harmadszorra (a Predatorsban) talán majd fel is meri rúgni azokat.
Egy kemény menet
Bár első két hollywoodi művéből kitűnik, hogy megrendelésre gyártott filmekről van szó, azért egy-két szerzői jegyre így is ráismerhetünk. A Kontroll óta egyre világosabbá kezd válni, hogy direktorunk a férfias, macsó világban mozog inkább otthonosan, hiszen ott, A szállítmányban és majd a Predatorsban is egy csapat keménykötésű férfi áll a cselekmény középpontjában. Ehhez azonban megfelelő társakra volt szükség. Bár az Elhagyott szoba zseniális zeneszerzőjét (Paul Heslinger) lecserélte, John Murphy is emlékezetes és hatásos thrillermuzsikát alkotott, Andrzej Sekula operatőr (Ponyvaregény) pedig hozta azt a kemény és acélos képi világot, amilyenre egy ilyen mozinak szüksége van. Matt Dillon a számtalan jófiúszerep ellenére bizonyítja, hogy badassként az igazi, és ebben méltó társa Laurence Fishburne is. Jean Renonak nem jut túl nagy szerep, a legrosszabb választásnak sajnos pont a főhőst játszó Columbus Short bizonyul, aki nem elég karizmatikus ahhoz, hogy elvigye a hátán a sztorit és végig szurkoljunk neki.
Summa
A szállítmány olyan, mintha a kilencvenes évek második felében készült volna olyan macsóhimnuszok között, mint a Con Air - A fegyencjárat vagy A szikla, persze azoknál jóval kevesebb pénzből. A film elején sajnos túl sok időt töltenek el karakterbemutatással és motivációépítéssel, de amikor az akció beindul, onnantól nincs megállás. A Kutyaszorítóbanra erősen emlékeztető alaphelyzet (sok rosszfiú egy raktárba ragadva + egy sebesült zsaru) biztosítja a feszültséget és Antal megtalálja azt a hangvételt, amivel filmjének nyolcvanöt perce kellemes szórakozásként maradjon meg emlékezetünkben.
Kinek ajánljuk?
- Macsóknak.
- A régimódi akció-thrillerek kedvelőinek.
- Aki kíváncsi arra, hogyan boldogulnak a magyarok Hollywoodban.
Kinek nem?
- Aki sosem szerette a kemény, férfias mozikat.
- Aki valami Kontroll-szerű, művészi élményre vágyik.
- Biztonsági őröknek, nehogy ihletet kapjanak.
6/10
