A Manieggs új magyar animációs akcióthriller(paródia) tojásként ábrázolt gengszterekkel és zsarukkal − az ötlet mindenképp érdekes, ha a film minőségéről megoszlanak is a vélemények. Dupla kritika a KO Blogtéren: Szűcs Emese lágyan, Rédai Gergely keményen értékel.

Szűcs Emese:

Mániákus tojások

Johnny Cupidót, a kemény bűnözőt, egyben kemény tojást két hétre igazságtalanul bekasztlizzák. Szabadulása után mindent megtesz, hogy megtalálja azokat, akik átverték, és bosszúhadjáratot indít ellenük barátjával, Harryvel. A két mocskos szájú haver egyik  kalandból a másikba keveredik, miközben a korrupt Corambo nyomozó minden lépésüket figyeli.  A közel 90 perces animáció számos flashbackben utal vissza korábbi eseményekre, egyrészt magyarázatot adva egy-egy konfliktus, kapcsolat kialakulására, másrészt dinamizálva a narrációt. Néha mintha túl sok lenne a jóból: a mellékszereplők és mellékszálak megjelenésével kissé túlbonyolódik az egyébként figyelemfelkeltő és -fenntartó történet.

Miklósy Zoltán rendező és csapata ügyesen keveri az akciófilm, a thriller, a gengszterfilm és a krimi műfajait, miközben a szürkés monokrómia ellenére is látványos animált világot teremt. A humoros túlzások és a vulgáris, provokatív momentumok − tömérdek szexuális utalás, folyamatos káromkodás − miatt a film műfajparódiaként is működik: mindent áthat a szórakoztató, nyers szarkazmus. Nagyon is indokolt +18-as besorolás: a karakterek erőszakosak, szókimondók, és gondolkodás nélkül cselekednek,  ha kell (és ha nem kell), ölnek. Bár a személyiségük sok tekintetben más filmek karaktereiből van kikeverve, többnyire mégis eredetinek és élőnek hat. Együtt tudtam velük érezni, szurkolni tudtam nekik, vagy ha a sztori épp úgy alakult, sajnálni tudtam őket.

Az alkotók három évig dolgoztak egyetlen fillér állami támogatás nélkül létrehozott filmjükön. A sok munka meg is látszik: a történet és a karakterek nyerseségét kiválóan támasztja alá egy grafikailag egyszerű, hűvösen színszegény 3 dimenziós animált világ, amelyben mindent  a tojás forma dominál. A szereplők, a fák lombjai, sőt még az autók is tojás alakúak: az ,,egyszerű, de nagyszerű” elv remekül működik itt. A virtuális kameramozgások különösen jól sikerültek:  nemcsak a szokásos svenkeket használják a készítők, hanem az üldözéses jelentekben gyakran 360 fokos fordulatot tesz a kamera,  vagy épp daruzás segítségével leíró képet láthatunk a helyszínről. A ritmusos vágás miatt végig megmarad a film dinamikája.

Összességében Manieggs erős, élvezetes animációs film a tűréshatárt feszegető humorral. Bár a történet néhol fölöslegesen elkalandozik, néhány  mellékszereplő sem indokolt, a sztori leköt, a  technikai megvalósítás pedig kifogástalan. Jó látni, hogy a magyar animációs film folyamatosan fejlődik.

Pontszám: 7/10

Rédai Gergely:

A paródia hiányzó távlata

A paródia a nevettetés kézenfekvő eszköze, de csak akkor működik – ahogy általában a humor is – ha a pellengére állított jelenségtől − egyfajta elengedésre képes lazasággal − képes ideális távolságot felvenni. A paródia nem pusztán reprodukció, még csak nem is reprezentatív sűrítés. Egy jól sikerült kifigurázásba a hiányok is bele vannak kódolva, azaz érezzük, hogy azon a szűk és lapos metszeten kívül, ami a tárgyát adja, még világok terülnek el.  Nem csupán beleolvad a megjelenített közegbe, de képes felülről nézni azt. Ha tehát egy-egy klisét vagy gyenge humorú jelenséget karikíroz az alkotó, nem árt, ha jobb, de legalábbis másfajta humorral rendelkezik, mint amit célkeresztbe vett. Nem árt, ha eszköztárában a közhelyeken kívül némi eredetiség is mutatkozik.

Az akciófilm-thriller-krimi zsánercsoport kliséit parodizálni igyekvő, gazdag filmes utalásrendszerrel operáló Manieggs sajnos nem rendelkezik ezekkel a távlatokkal. Humora ugyanolyan klisés, mint alapanyagáé, és közhelyparódiája is közhelyes. Olyan magas labdákat csapkod le, amiken egyszerűen már túl vagyunk, amiket már annyiszor lecsaptak, hogy a legtucatabb hollywoodi tucatfilmekben is már épphogy csak pattognak. A nagy békülés utáni vastaps a spontán tömeg részéről, a fánkevő rendőr, a Mátrix autós üldözései és belassításai, a kötelezően fekete rendőrfőnök (ez utóbbi legalább elég csattanósan van tálalva), a hárombetűs ügynökségek veszekedése a tetthelyért, az esetlen újonc és a magányos, félig törvényen kívüli veterán zsaru játszmái, a kínai motoros maffia…. és még sorolhatnánk. Az X-Man paródia például egészen jól indul a nyilvánvalóan esélytelen ellenfelekkel küzdő ketrecharcossal, mégis meglehetősen öncélú csattanókba fut ki a jelenet.

A Manieggs központi „élvezeti faktorként” kínál fel egy  − a Machete vagy a hazai Argó humorát (?) idéző − hatásmechanizmust. Nem kérdés, hogy az egész film tocsog a vérben, és pszichopata karaktereink a legváratlanabb pillanatokban kezdenek mészárlásba úgy, hogy a szemük se rebben. Ez körülbelül olyan sokkhatást eredményez, mint amikor a színházban elsütnek egy jó hangos vaktöltényes pisztolyt, amitől mindenki összerezzen a székben. Nincs is ezzel semmi baj, de azért annyi világos, hogy ez a zsigeri inger önmagában nem emel a jelenet dramaturgiai értékén, és régen rossz, ha ezzel kell felébreszteni a szendergésbe süppedt nézőt. Az ilyenfajta „fekete humoron” (amin jómagam kicsit mást értenék) sosem tudtam nevetni, elképzelhető, hogy ez pusztán az én merevségem, de bennem az ilyenfajta szélsőséges kegyetlenkedés mindig kioltja a nevetőingert. A film trágársága is meglehetősen öncélú, akárcsak a véget nem érő hentelés és az olyan üres, polgárpukkasztónak szánt alpáriságok, mint a kanos medve, aki nem felfalja Harry-tojás nagyapját, hanem megerőszakolja egy bokorban a gyerek szeme láttára. Nem rémlik, hogy ezen a ponton túl sok nézőből buggyant volna fel nevetés a moziban.

A film parodisztikus eszköztárát leginkább a ráismertetés és a sokkhatás szolgáltatja, anélkül hogy az intertextualitásban rejlő lehetőségeket szervesen építené be anyagába, vagy hogy a váratlan, előkészítetlen brutalitásban kijátszaná a valódi feszültség és tragikum, valamint a jelentéktelen pillanatnyiság és szenvtelenség közt vibráló érzelmi dialektikát. Így a hatás nem több vagy más, mint mondjuk a Tégla, vagy a Drive esetében, hanem egyszerűen kevesebb és jóval öncélúbb. A konkrét intertextusok felett a paródia fő narratív szálát az amerikai gengszterfilmes közeg, illetve az amerikai krimi szolgáltatja, de a puszta ráismerés nem ad elég élvezeti értéket vagy szellemi muníciót ahhoz, hogy többnek érezzem a mozit annál, mint amin szeretne túlmutatni.

Azért nem akarom elhallgatni a film erényeit sem, hiszen magát az animációt aligha érheti panasz. A megrajzolás, a virtuális kameramozgás helyenként egészen kreatív és kifejezetten professzionális hatást kelt, ezért a vizualitás szintjén még a parodisztikus rájátszás is stílusosan tud érvényesülni Máli Csaba animációs rendezőnek köszönhetően. Milkovics Mátyás filmzenéje szintén remekül egyensúlyoz, és egészen egyedi atmoszférát teremt. Kár hogy nem kaptak egy értékelhető forgatókönyvet és legalább kicsivel ötletesebb dialógusokat, amikre építhettek volna. Sajnos nemcsak a párbeszédek, de még a szinkronhangok is kifejezetten művinek hatnak. Az erőltetett szleng és az intonáció is azt sugallja, hogy az alkotók nem próbálják elhitetni velünk, hogy láttak már testközelből amerikai gengsztert vagy akárcsak börtönjárt fiatal „vagányt”. A paródiát ezen a téren is pusztán a rosszul sikerült gengszterfilmes szövegkönyvek és elhibázott, görcsös színészi teljesítmények, szinkronizálások puszta utánzása adja, ami nem sokat tesz hozzá az átgondolatlan, csapongó és öncélú film egészéhez.

Pontszám: 3/10