Vasárnap délutáni magányossági rohamomra a filmszínházban kerestem volna enyhülést, de pórul jártam, épp olyan egyedül voltam a multiplex 13-as termében, mint ha magamra húztam volna odahaza a kamraajtót. Csak a befőttek között valamivel jobban szórakoztam volna, mint a Dobogó kövek című vígjáték alatt.
Ez persze gonoszság, és az enyhítő körülmények figyelmen kívül hagyása, de mit lehet tenni: hiába készült alig kimutatható összegből a film, azért pont annyiba kerül a jegy rá, mint bármelyik amerikai szuperprodukcióra, és akkor miért ne valami robbantós, pofozkodós legyen a téma?
Ahogy a kisvakond mamája mondta: mert ez a hazánk. Hiába hittük, hogy ez a poén a nyolcvanas évek végére értelmét veszíti, ami a filmeket illeti, a helyzet rosszabb, mint valaha. A Dobogó kövek ehhez képest legalább üdít, mert lenyűgözően olcsó, és pokolian amatőr. De annyira az, hogy a rendező nem tud másképp egy elmesélt jelenetet felidézni, mint hogy hullámosítja a képet, figyelem, amit most mutatunk, az nem a jelenben történik. A forgatókönyv írója képtelen nagyban gondolkodni, olyan filmet összerakni, aminek az eleje és a vége összepasszol. Ezzel szemben a kisformáknak sem éppen mestere, megjelennek szereplők, anélkül, hogy bármi felfogható jelentőségük lenne –mondjuk, a betörésnél előkerül egy magas ember, akiről azt hinnénk, azért jön, mert majd valami bonyodalom származik belőle, de nem, csak bemutatják a többieknek, és akkor egy kicsit ott téblábol a vásznon, majd el is felejtődik. A főhős eléggé nehezen birkózik meg a mondatokkal, a sminkes viszont jól kiszúr vele, amikor egy jelenetben izgalmasan ciklámenszínűre festi neki az ajakát. Megint próbálom emlékeztetni magamat, hogy ez a sok ember (a sminkest leszámítva) mégis egyetlenegy: Martin Csaba. És nem mondom, hogy nem számít.
A baráti filmforgatásoknak előre láthatóan az a problémája, hogy a barátok nem feltétlenül fel nem ismert színésztehetségek, jelen esetben inkább az a helyet, hogy mindenki béna. Reviczky Gábor megjelenésekor kedvem lenne pezsgőt bontani: végre egy színész, végre valami valóságos, még ha csak pofákat kell is vágnia, az ember tudja, hogy ki ez a taxis, és mit gondol a világról és az utasáról. Különös módon ez a színészélmény Pindroch Csaba szereplésekor egyáltalán nem éri utol a nézőt, a különbség közte és a sült amatőrök között éppen csak egy fokozat.
A helyzet az, hogy nem azt kell megfejteni, miért rossz a film, mert az elég nyilvánvaló. Arra kellene rájönni, miért nem bosszantó. Mert eszemben sincs kijönni róla, pedig se társaság, se izgalom. Talán mégis benne van a valóság egy szikrája, a chippendale fiú szüleiben, akik kifejezetten jó figurák, Ilyés Józsefben, aki nem tudja eljátszani, de legalább megsejteti saját magát. Talán csak az tetszik, hogy kitalálták, leforgatták, forgalmazzák, és nyilván jól érezték magukat közben. Talán az a jó, hogy fiatalok. Mert tényleg azok.
