Pacskovszky József rendezői debütálásával, Kosztolányi Dezső klasszikus alakjának, Esti Kornélnak érzékeny mozgóképes megjelenítésével (Esti Kornél csodálatos utazása, 1994), viszonylagos figyelmet vívott ki magának a honi filmes mezőnyben. Ebben nagy része volt a figurával szinte teljesen egybeolvadó Máté Gábor briliáns alakításának is, de ez egyben Pacskovszky legnagyobb erénye is. Mármint a színészválasztás.

Jó választás legfrissebb filmjében, az Ég veled!-ben az orosz Dmitrij Pavianko az űr hideg magányába és Földön maradt feleségének élő videó-kapcsolatban végignézett szakítási jelenetébe beleőrülő űrhajósa is. Bár dr.Barcs "Flash" Miki Balázs Béla Stúdióban, 96-ban elkövetett Égi rovar című filmje megkerülhetetlen űrállomásos témában, az Ég veled űrállomáson játszódó jelenetei, Pavianko elővezetésében, a film jobb pillanatai. Magyar filmen sohasem láthattunk még ilyen jó világűr képeket, bár tény, a Star Wars-minőséget nem éri el. De a mienk.

Kállai Ferenc 80 éves Nemzet Színésze szintén a mienk, és nem is kicsi, nem is savanyú. Amikor ő jelenik meg a filmvásznon, a fülét egy ügyetlen fodrászkislánynak köszönhetően majdnem elvesztő öregúr szerepében, azok is jó pillanatok. Élettel, pajkossággal és szépséggel telik meg a filmvásznon ekkor. Hiába, a nagy színészeknek nem kell semmit tenniük azért, hogy a figyelem rájuk terelődjön. Ezen már túlvannak, egy élet munkájával, alázatával és tehetségével. Kállai Feri bácsi tekintetével, egy tétova mozdulattal teremt figurát, és úgy hal meg a filmben, egy eltompuló, távolbatűnő pillantással, hogy szívdermesztő. A valóságban remélhetőleg nagyon sok filmen láthatjuk még. Partnere a fiatal és szép Balla Eszter, féltő gondoskodással, simogató jelenléttel csempész napsütést az öregúr napjaiba.

Tóth Ildikó jelenleg az egyik legjobb magyar színésznő, mind színpadon, mind filmen. Ez alkalommal egy nyomozónőt alakít, aki egyre jobban belehabarodik egy feleséggyilkossággal vádolt férfibe, teljesítménye ismét meggyőző. A férfit László Zsolt formálja, aki ugyanaz férfiban, mint Tóth Ildikó nőben, már színészetileg. Most a legjobb. Abszolút hőstípus, a szükségszerű tragikummal. Kettejük sztorija érzelmi feszültségtől telített, de sajnos, kilóg a filmből.
Foso Nicoletta afro-magyar szépség, partnere, Pindroch Csaba pedig színmagyar idétlenség. Nem tehet róla, ilyen az arcberendezése, de komoly alakításra teljességgel alkalmatlan. Viszont nyugodtan rá lehet bízni bármilyen komikusi vénát igénylő szerepet, akármekkora méretben. Pacskovszky választása személyében a kivétel, amely erősíti a szabályt.
És visszatértünk az oroszokhoz, Natalia Szeliversztovával, ő alakítja az űrben ragadt űrhajós csapodár feleségét, aki egy olasz bűvész kedvéért lelép. Az igazi orosz szépség, Margarita, Tatjána, és a többi nagy orosz női alak megformálója, első látásra. Ebben a szerepben ugyan kissé ügyetlenül mozog, de szőkesége és lényének könnyedsége feledteti ezt.

Maga a film olyan, mintha a tipikusan magyar filmrendező-betegség eredménye lenne. A magyar filmrendező elvégzi a főiskolát (bocsánat, most már egyetemet), jó esetben lehetőséget kap egy filmre, azt anyait-apait beleadva viszonylag jól meg is csinálja. Aztán pénzhiányra, meg hasonlókra hivatkozással telnek-múlnak az évek, televíziós haknik, ha vannak egyáltalán. Már erősen középkorú a rendező, aki a tétlen évek alatt ötletek garmadáját szülte meg agyában (és olykor ezt forgatókönyvvé is formálta), ekkor keresi meg valaki, hogy most csinálhatnál filmet! Szegény rendező meg bele is zsúfol e filmbe mindent, amit eddig kitalált. Mind az összes filmet, ebbe az egyetlenbe. A végeredménynek meg se füle, se farka. De legalább nem véres. Kedvesség, jó szándék, jó akarat megvan, csak sok. Túl sok. Pedig Pacskovszky még rendez is. Legutóbb 2003-ban a Boldogság színét. Az jobb volt. Ez talán külön-külön részekre szedve, s azokat alaposabban kibontva lett volna jó, mert a kevesebb legtöbbször több, mint tudjuk...