A mindent behálózó gazdasági krízis mellett most essen szó a termelési válságról. Pontosabban: a túltermelési válságról. Woody Allen, és ezzel nem mondok semmi újat, a vászon grafománja. Még most, túl a hetvenen is tartja magát az egy év-egy film ritmusához, ami önmagában is szép teljesítmény. Még akkor is, ha a kritikusok fejében rendszeresen motoszkál a kérdés, vajon mi lett volna ezzel a zsenialitással, ha kissé koncentráltabban jelentkezik.
A kérdésfelvetés persze némiképp igazságtalan, hiszen a Woody Allen-filmek egyik jellegzetessége és bája épp a fecsegés, az ilyen-olyan redundancia. Jobb pillanataiban azonban, amikor ez a fékezhetetlennek tűnő túláradás a megfelelő arányokkal találkozik, akkor megteremti a fecsegés fegyelmét, a koncentrált bőbeszédűségét. Mint most.
A Vicky Cristina Barcelona éppúgy a levegőváltozás eredménye, mint ahogy a négy évvel ezelőtti Match Point volt. Akkor London, most viszont a katalán főváros adott, adhatott valami felszabadító pluszt az örökös szorongásban. Más kérdés, hogy a londoni korszak nagy nyitófilmjét, két feledhető alkotás követte, de legalább kiderült: van a Mesterben még elég spiritusz. Az a korszak némiképp szokatlanul a bűn és bűnbeesés kérdéskörét járta körül, hol vészjósló, feszes higgadtsággal (Match Point), hol fecserészve (Füles), hol érdektelenül (Kasszandra álma). Most, az új időszámítás elején - a hírek szerint több alkotás is várható Spanyolföldről - ismét a régi téma, a szex és szívzűrök, a mindig elillanó boldogság került terítékre. Fanyarul, már-már gonoszkodó iróniával, és tele napfénnyel.
Barcelona ugyanis éppúgy főszereplője a filmnek, mint ahogy volt a hűvös, kásás London, vagy a neurotikus hangulatokra mindig kész New York. A harsány színek, a Földközi-tenger buja fuvallatai, a vederszámra ömlő napfény önkéntelenül is megadja a film hangulatát. S bár Allen általában nem fordít erre különösebb gondot, most Javier Aguirresarobe személyében megtalálta azt az ideális operatőrt, aki a bolondos, és a miliőhöz nagyon is illő történetet pompás, fesztelen képekkel dobta fel. Talán épp ebben áll az alkotás ereje: minden passzol mindenhez, a történet a városhoz, a fények a szerelemhez, a tabukat nem ismerő bohémság jól egészíti ki a szorongást, miközben a film mégis arról értekezik, hogy senki sem illik a párjához. A két amerikai turistalány és katalán festő alkotta szerelmi hármas történetében - illetve az exfeleséggel kiegészülve immár kvartett -, a furmányosan gonosz keretes szerkezet adja meg a film savát-borsát. A végkifejletben a startmezőre visszatérő lányokat mintha valamiféle görög dráma átka sújtaná: épp arról a boldogságról derül ki, hogy élhetetlen számukra, amire a leginkább vágytak. A fesztelen Cristinának a fesztelenség, a kötöttségeket kedvelő Vickyn a kötöttség fog ki, miközben belekóstolnak a szerelem mindenféle szabálytól mentes őrületébe. Mintha az öregedő trubadúr kuncogna egy jót az élet egyre inkább tovatűnő hiábavalóságain, miközben mindent pontosan kézben tart: párbeszédet, színészi játékot, a legkomolyabb érzelmeket felülíró humort.
A Vicky Cristina Barcelona kedves film. Könnyed dráma, bölcs cinizmussal fűszerezett, ironikus példabeszéd. Napsütötte délután egy neurotikus szív sötét bugyraiban.
