Elég néhány perc John Carney filmjéből, hogy rájöjjünk: ma az egyszerűség üli torát. Ez a koncepció és a mozgatórugó is egyben. Az a meggyőződés, hogy az ember életének legfontosabb fordulatai megférnek egy tőmondatban. Az Egyszer című ír filmdráma is efféle tőmondatokból, alig megírt pillanatokból építkezik. Láttunk már ilyen alkotást, nem is egyet.
Richard Linklater egyetlen nap egyetlen, ám elég hoszszadalmas beszélgetésére hegyezte ki a Mielőtt felkel majd a nap című filmjét, és Pálfi György Hukkléja is örömmel szervezi minimalista történetét egy öregúr csuklása köré. Csakhogy ezek poézise, alapgondolata akkor teljesedik ki igazán, ha az egyszerűség mögött felvillan a gazdagság, a spontánnak tűnő jelenetek mögött csakhamar felfedezzük az élet bőségét és kiszámíthatatlanságát. Ha a látszólag forgatókönyvi segítség nélkül kiejtett mondatok/elcsent képek mögött egy-egy sors zsákutcái, útvesztői és sugárútjai is feltünedeznek.
Az Egyszer már számaiban is tükrözi mindezt. Két kézi kamerával három hét alatt vették fel a 150 ezer dolláros költségvetésű filmet. Ám időnként zsebpénzből is lehet bankot robbantani: a Falling Slowly megkapta a legjobb betétdalért járó Oscart, és a független alkotásokra szakosodott Sundance Filmfesztivál nagydíját. Az utcazenész és a cseh bevándorló lány története azonban nem ezért maradhat emlékezetes. Hanem mert az alkotás igen okos döntéssel elkerüli a szélesvásznú pillanatokat: az álomgyári karrier-filmekkel szemben itt nem látjuk a két napra összeállt zenekar és a rögzített dalok későbbi sikerét és menetelését a világhírnév felé, de még a szelíd humorral felvezetett szerelem sem teljesedik ki. Az Egyszer sokkal inkább az újrakezdésről szól, vagy legalábbis az újrakezdésbe vetett hitről. Az olyan egyszeri és megismételhetetlen pillanatokról, amelyek alatt nem szólnak vonósok, nem mozdul meg a föld, csak egy kicsit másképpen csordogál tovább az idő. Ráadásul - megint csak okos döntés - azt sem látjuk, hogy hőseinknek sikerül-e az újrakezdés, a film sokkal inkább az elhatározás pillanatát csípi el. Amiből ugyanúgy lehet boldogság, mint újabb kudarc.
A filmnek, bármilyen furcsa, ugyanaz a gyengéje, ami az erőssége: a betétdalok. Ettől lesz egy kicsit a film videoklippé, minimalista musicallé, hiszen a szereplők dalban töltik ki a dramaturgia hézagjait, ebben mesélik el érzelmeik javát. Ám amíg a kettős remekül működik, addig a Markéta Irglová által eldanolt pillanatokban óhatatlanul megjelenik a lapos szentimentalizmus, amellyel szinte végig kacérkodik a film. És talán az is baj, hogy a főbb dalok túl sokszor hangzanak el, ami némiképp érthető, hiszen a nyakló nélküli ismétlés egyik feltétele a slágerré válásnak, hogy az amúgy is dallamos melódia bekússzon a fülbe, ám emiatt még egy 85 perces filmben is vannak üresjáratok. De a tengerparti hancúrozás, egy porszívó, és az egész alkotást varázsporként belengő visszafogottság mégis megemeli a filmet. Nem a slágerek, hanem csak az átélhető pillanatok közé. De dúdolni, szerencsére, ezt is lehet.
