Van egy csávó, aki semmit sem tud kezdeni magával, mert haldoklik. Bekapott egy mérget, aminek az ellenszere a hipermértékű adrenalin. A csávó szív, lő, szúr, ami kell egy kis lökethez. Erről szól a film. Na meg az igazság utáni hajszáról. Drogozz, különben meghalsz!
A másodvonalbeli hollywoodi színészekel leforgatott másodvonalbeli film tökéletes kikapcsolódást nyújt bárkinek, aki videóklipes sztorira és vizuális pszeudoorgazmusra vágyik. A Crank jó, a maga kategóriáján belül. Pörgős sztori, remek vizuális effektek, és a politixikománia megjelenítésének adekvát formája. Vagyis akár elsőkézből merített élmény nélkül is élvezhetnénk az amfetaminpszichózis tüneteit.
A film akciós sodrása a nyolcvanas évek MTV-s videóklipjein edződott kreatívok legjobb formáját idézik a lelassított, begyorsított, és/vagy darabokra tördelt, pillanatokból felépített jelenetekkel, amik - az ismétlés kedvéért - a lelassulás fázisában lévő amfetaminszerző, és önmagába forduló kalandjainak nehézségeit hivatottak idézni.
A Ponyvaregény és Guy Ritchie óta általános, félig vicces, félig sültkomoly momentumok dominálnak a film történetének nyolcvan százalékában. Ami működik, azt meg kell tartani. Talán ez lehetett a filozófia. Majd a főhős delirálásának mozgóképi lenyomatát adó klipes részek után jönnek a 80-as évek krimijeire emlékeztető autósüldözések és közelharcok.
Guy Ritchie kedvence, Jason Statham főszereplőként most is remekül hozza a lepukkant csávók sármos báját, amin felül plusz pozitívumként jelenik meg a haldoklók fatalista hozzáállása. Lesz ami, lesz, amíg tart, addig rakenroll. Ez esetében nem az élet hedonista kiélvezését jelenti, hanem azt, hogy ha remény már nincs, akkor is próbáljuk kihozni a helyzetből a maximumot. Jelen esetben a bosszút.
A Crank néhol mesei, néhol irreális, de ízig-vérig hollywoodi sztoriját azoknak ajánljuk, akik elhiszik, hogy különböző, különlegesen veszélyes drogok akár az ember túlélését is szolgálhatják. Adott esetben, persze.
