Végre egy kedvemre való mozi. Csupa komputer, őrült kombinációk, programok, gombok, CD-k, optikai kábelek, minden mindennel össze van kötve - a játék határa a végtelen. Szuper. Mert igaz, csak laikus vagyok, nyomogatni azért szeretek, pláne ha látni lehet, hogy ölik egymást a cybervilág (infobiznisz) őrült versenyében. (Bízd a hackerre, rendezte: Peter Howitt). Milo, a zseni gyerek (Ryan Philippe) egy garázsban céget alapítana haverjaival, de egy óriás vállalat főnöke elcsábítja főprogramozónak. A barátok marasztalják, de győz a becsvágy és karrier. Az új helyen minden elektronikus csoda, és először a jelszó is frappáns: digitális világban élünk, itt csak egyes és zéró létezik - vagyis a versenyben nincs második (pláne harmadik) hely. A főnök (Tim Robbins) az egekig dicséri Milo tehetségét, és mindjárt ad mellé egy tanácsadót (a szép Claire Forlanit), meg majdnem teljhatalmat: valami korszakos technológiai újítást nyomat, ami a szoftvercég felemelkedését (hiba esetén: bukását) jelentené. Szóval: húzzunk bele.
Milo dolgozik, és lubickol a hírnévben (plusz a szerelemben), de aztán gyanús jelekbe botlik. Kisül, hogy a főnök mindenkit figyel, mindenkiről van valami terhelő adata, mindenütt kamera leselkedik - szóval a cég olyan, mint egy hipermodern KGB. Ezek valamit rejtegetnek. A srác persze felveszi a harcot: mindenhez ért, klaviatúrához, lopakodáshoz, titokfejtéshez, nőkhöz. Merthogy a nőjéről is kiderül, hogy szimatol, még az is lehet, hogy be is van építve. A kép akkor vált krimire, mikor megölik azt a haverját, akivel közösen alapították volna álmaik cégét. Miért? Kik? Nagyon gyanús itt minden és mindenki.
A mozi bájosan erőlködik: itt, kérem szépen, nem a Microsoftról van szó, bár az ügyészség itt is monopóliumgyanús üzleti manőverek miatt vizsgálja a vállalatot. Ezért aztán többször is elmondják, hogy ez nem az a cég... Hát persze, tudjuk, a film csak célozgat, de ez a turpisság dobja fel a sztorit, amely - amúgy - gyermeteg cserkészkaland. Viszont bele van csomagolva mindaz a sirám, amivel egymást etetjük a komputerkorszakban: eltűnik a magánélet - digitálisan minden kifigyelhető, lehallgatható -, amerre mész, elektronikus nyomot hagysz: bankkártyával fizetsz, tudják, mit szeretsz vásárolni, mobiltelefonod jelzi, hol jársz, e-mailed nemcsak a címzettek olvassák stb. Nem lehetnek titkaid. Információs társadalom? Igen, csak az a baj, hogy a kulcsinformációkat többnyire gonosz központok használják, és persze ellened. Így aztán nem az információ, hanem a titok uralkodik feletted - fogalmad se lehet, mit akar az ilyen-olyan Központ -, bár közben azzal etetnek, hogy milyen jó neked, hisz nyomogathatod a csodagépek gombjait, voltaképp te kormányozod ezt a hajót...
Nem az első mozi, amely eljátszik ezzel a mai mítosszal: a digitális kütyük mágikus vonzerejével, hogy szeretsz velük babrálni - minek fejében ők meg jól kibabrálnak veled. Hozzájuk képest nímand vagy, mert a Háló, a virtuális valóság meg az infó megfoghatatlan. Ez a Milo fiú viszont Robin Hoodként szembeszáll a Nagy Emberrel. Nem törődik azzal, hogy a Cégnek mindenütt vannak emberei, a többi multinál, a minisztériumokban, az alvilágban és a rendőrségen egyaránt. Nem áll le, amikor látja, hivatalos úton nem jut sehová, hiába vannak bizonyítékai a Cég Bűneiről. Hős. (Te azért - amilyen cinikus vagy - tudod, hogy az ilyen mozikban Robin Hood nem lehet vesztes.)
A történetben van egy mellékfigura, egy őrző-védő izomember, olyan bunkó, hogy zizeg, biztos ismered. Ez a fazon állandóan zabos, mint a Süsü, a sárkányban a Torzonborz király. És mégis, a főszereplőn kívül egyedül neki van lelkiismerete (vagy annyira utálja főnökeit? - nem lehet tudni), a lényeg az, hogy aranyból van a szíve. Szóval figyeld, mit csinál. Jót fogsz röhögni, meg csodálkozni. Igaz, hogy egy kulcsra jár ez a zár is, de beépítése legalább humanista húzás. Esélyegyenlőség van...
