Hát nem. Látom a nézőszámokat, a világ figyelmét, de én ülök a vászon előtt és csak kornyadozom (Star Wars II. rész: A klónok támadása, rendezte George Lucas). Mit kornyadozom, még a szemem is tiltakozik. Próbálom a maga műfajában nézni, akkor is lázad bennem a high and low, a magas- és popkultúra. Ócska, mára lestrapált ötleteket, tömeggyilkos sáskákat/dinókat (komputerrel animálva persze) és langy szerelmeket látok, meg háborút minden mennyiségben. Persze ott a galaxisokban. Aztán eljátszom túlélőkészletemmel: az elálló fülű Yodában Teng Hsziao-pinget vélem felismerni, amint éppen Afganisztánban segít rendet csinálni, Velence Katmanduba költözött (érdekes), unalmamban leharcolt szocreál vasöntödét vizionálok, ahol a női főszereplőt (Natalje Portman) majdnem aranyba öntik. De a jedi lovag (Hayden Christensen) igyekszik, és persze ?az erő velünk van? című szlogenre is lenne ötletem, de nem mondom meg, mi ? ami elmúlt, elmúlt.
Lehet, hogy a mérhetetlen promóciós kampány tett be nálam, vagy a többszörös hasznosítású (elkopott) őrületektől akadtam ki. Vagy csak túl sok ilyen típusú film volt az utóbbi időben ? már azt se tudom, melyik szörnyet hol láttam ?, szóval elfogyott a cérna, nekem ez léc alatti hókusz-pókusz. Valahogy elegem lett az egész fantasy-műfajból: hisz a történet tán húszezer év múlva (vagy annyival korábban?) játszódik, de egy az egyben a jelen leképezése: autós üldözés helyett itt rakétával kergetik egymást, a sötét hatalmak mindig összeesküsznek a szépek és jók ellen, ha három ember találkozik, kettő klikket alakít, és közben bájos (természetesen testetlen) szerelem szövődik, mint egykor a falvédőkön. A köztársasági főember, látva, hogy nagy gáz van, hagyja magát rábeszélni, hogy itt már csak az segít, ha rendkívüli jogokkal ruházzák fel. Bár zokog a szíve a demokráciáért, azért ezt is vállalja, pláne ha már a millió fős űrparlament megszavazta... Ennek is van történelmi paralellje. Bennem van a hiba.
Mentségemre szóljon, hogy olykor egy árva szót (képet) se értek az egészből, hiányzik ez az érzékem, és mindenütt a jelenre való célzásra vadászok (nem kéne), emellett kiráz a hideg, ha százlábúak bújnak az ágyamba (itt a szenátornő fülébe akarnak csúszómászni), a húszszemű gyíkminiszterért vagy a klóngyártó óriáspulyka-nőért sem érzek semmit. A klónhadsereg viszont fantasztikus, százezrek mennek glédában, mint anno az Unter den Lindenen (vagy a Vörös téren), igaz, hogy ilyen vonulást már láttam a Go West című Pet Shop Boys-klipen, de annak jó zenéje volt. És nem terjesztette ezt a ?világűrt is leverjük? című vizuális filozófiát: nem elég, ami van?
Marhaság, mondom magamnak, nem kell dohogni, ez egy naiv gyerekfilm, a tinipublikumnak jó... Lehet, én mégis úgy érzem, lehetne ezt is színvonalasabban csinálni, hogy látszódjon ki a milliárdos üzlet lába (hogy csak arra megy a sokszoros ismétlés). Meg aztán úgy érzem, hogy a populáris kultúra egésze infantilizálódik, s sajnos (mint ahogy ez a mozi) nemcsak a tinik fejét csavarja el. (És úgy maradnak...) Nekem jobban tetszettek a Végtelen történet-féle mesék, populárisból is tudnék néhány remekművet sorolni (Keresztapa), az utóbbi évek mintha feladta volna ezt az igényesebb popot, és blődre vette a figurát.
De lehet, hogy csak rossz kedvem van, hiszen Cannes-ban is vetítették ezt a mozit, merthogy a digitális, komputeranimációs filmeké a jövő. És mindenütt tarol. Amiről viszont egy interneten érkezett, névtelen szerzőjű ? folklórjellegű ? bon mot jut eszembe: zabáld a lócitromot, milliárdnyi légy nem tévedhet... Bocs, csak idéztem. (Forgalmazza az InterCom)
