Elbűvölő, modern Buster Keaton-utánérzésű fekete komédiát láthatunk Elia Suleiman tollából, rendezésében, főszereplésében.
A cím kivételesen hű és ötletes fordítása a Yadon ilaheyya-ból és az angol Divine Interventionből lett Deus ex machina. Sugallja a szimbolikát, nemcsak a film egyik karakteres jelenetére utal, hanem a feldolgozott probléma nagyságára is. A palesztin-izraeli konfliktust talán valóban csak isteni beavatkozás oldhatja meg - vagy egy palesztin superwomen, mint ahogy azt a film felkínálja, ironikusan.
Nem a legsegítőkészebb az elbeszélésmód, néhány finoman adagolt, de gyilkos humorú epizód után lassan összeállhat a kép a történetvázról és a főszereplőkről.
A hérosz palesztin férfi, foglalkozása filmdirektor, maga a rendező játssza (Suleiman ha akarná, sem tagadhatná le, hogy forgatókönyvíróként ihlető mintája saját maga volt). Van munkája - a forgatókönyv darabkái számlálhatatlanul sorakoznak falára ragasztva -, apja - hegesztő és rosszul lesz a számlák láttán, - és szerelme - gyönyörű palesztin lány, akitől a fegyveres izraeli katonák is kezesbáránnyá szelídülnek. Mégis. A főszereplő E.S. világa számunkra hétköznapi racionalitással befoghatatlan, olyan közeg, melyről csupán híradóképek által, ezernyi szűrőn átengedett felvételek alapján lehet némi felületes tudásunk. Suleiman közelről tapasztalhatta meg az izraeli megszállás valóságát, így hát filmet is készített belőle. De a maga módján: az elviselhetetlen elviselésének egyik jól bevált alternatíváját választotta: a humort, méghozzá a legkegyetlenebb fajtából. Nem nehéz ugyanis a hétköznapi súlyos történésekben meglátni a nevettetés lehetőségét, sőt, a poétikáét sem. Hiszen a Deus ex machina izgalmas elegye a nevetségesnek, banálisnak és az elképesztőnek. Így lehetséges, hogy a turista a katona bekötözött szemű foglyától kap segítséget Jeruzsálemben, hogy a papa kipukkasztja a szomszéd kisfiú labdáját, vagy ahogy az Arafat vigyorgó képmását ábrázoló animált piros lufi megállapodik a kupola tetején.
A film mindvégig érdekes tud maradni, akár úgy is lehetne nézni, mint egymástól történetben független epizódok láncolatát. Ekkor is megállná a helyét, mert epizódszerű jelenetei önálló egységek, saját szituációs humoruk mentén épülnek. Ilyen az a jelenet, amelyben E.S. egy kipát viselő vezetőt a másik sávban meglátva a pirosnál, letekeri az ablakot, csak néz, néz és felhangosítja Natasha Atlastól az I Put a Spell on You-t.
Dialógus a minimumon, képek viszont a maximumra csavarva a filmben: az artisztikus beállítások mellett szépen megférnek az egyszerűen szépek. Hősünk megtartja titokzatosságát, első látásra is feltűnő hasonlósága Buster Keatonhoz nem elég, annak híres faarcát, ha lehet, a végletekig elviszi. Számomra a film - nemcsak ezen színészi teljesítmény szempontjából vett - legemlékezetesebb jelenete az út menti parkolóban játszódik. A Názáretet Ramallahhal összekötő utat elzáró izraeli ellenőrzőközpont miatt csak itt találkozhat a szerelmespár, azonban itt is a legnagyobb fegyelem közepette. Így csak ülnek, faarccal, szinte egymásra sem néznek, csak kezük kapcsolódik össze odalent. Szinte zavarba ejtő, annyira érzékletes a kezek játéka ezekben a pillanatokban. Majd egyszer csak hősünk felfúj egy lufit, rajta Arafatttal...
