A Trianon-emléknapon elgondolkozhatunk róla, hogy háborút akkor sem érdemes kirobbantani, ha megnyerjük, ha pedig elveszítjük, végképp nem. Ebben partnerünk lehet idén egy dokumentumfilm, amely attól érdekes, hogy percről percre érdektelenebb. És ez jó.
"… 1920. június 4-én a magyar kormány képviselői aláírták a győztes antanthatalmak által diktált trianoni békeszerződést. A történelmi Magyarország területének kétharmadát elcsatolták." A Szlovákmagyarok felvezető szövege úgy tépi fel az édes vérű sebet, ahogy manapság kell, és büszke búsmagyarkodást sejtet. Majd bemutatkozik a film készítője, Galán Angéla, elmondja, hogy Pesten született, Pozsonyban nevelkedett, aztán Pest, ELTE és Színművészeti, televíziós újságírás szak, és most diplomamunkát csinál. Méghozzá a 2010-es szlovákiai választásokról. Derűs lánynak tűnik, kezdjük is tépni a hajunkat, mert ez most szegény elmegy hazába visszatalálni, és szétidentitásozza az agyunkat.
De ha képesek vagyunk nem megnyomni a távirányítót, érezzük, hogy ez más. Angéla mosolya nem hervad le, nem szembesül, csak hozza-viszi az élet békéjét. Elbeszélget felvidéki politikusokkal, rokonokkal, barátokkal, hagyja bugyogni az örömöket, a sérelmeket – mindenféle dramatizálás nélkül. Senkinek sem szolgáltat igazságot, mert nincs miért igazságot szolgáltatni. A probléma maga a kisebbségi lét.
Az ember nem tudja pontosan megmondani, hol a hazája, és azt hiszi, nincs hazája. Közhelyfoszlányok jutnak eszébe: ez vagyok, de nem úgy, az vagyok, de azért ez is, itt élek, de az vagyok… Csak emiatt mégsem kell sajnálni. Angéla beszélgetőtársai sokkal többet tudnak a hazáról, mint mi. Mert ők megteremtik a saját hazájukat. És ők ebben a határok nélküli Európában valahogy kiegyensúlyozottabbaknak tűnnek.
