A finn Jukka-Pekka Valkeapää első nagyjátékfilmjéből két dolog igazán emlékezetes. Az egyik a látvány, azaz a forgatás helyszíne, a négyszáz éve háborítatlan észt vadon. A másik pedig az öncélúság.
Egy fiú, aki nem beszél - bár valószínűleg nem néma - és fiatal anyja végzik a házimunkát valahol az isten háta mögött, egy erdő közepén álló faházban. Az anya sánta, a fiú koszos, mintha sose mosdott volna, az apa pedig valami középkori építménynek tetsző börtönben ül. A fiú egy szelencében titokban dohányt visz neki, aztán hazamegy, és ledől aludni a padlódeszkák alá vagy az istállóba. A film tizenötödik perce után erősen vérző idegen érkezik a házhoz - már azt hinnénk, eljött az ideje az első szó kimondásának, de nagyobbat nem is tévedhetnénk: a látogató papírfecnit nyújt át az anyukának, mire az bólint.
Az első mondat azért pár percen belül elhangzik, de ennek később már nem tudunk örülni: inkább odaadnánk azt a pár sornyi szöveget, és hallgatnánk a némafilm mellé a zongorakíséretet, ha cserébe bármi is kiderülne még a fent vázoltakon kívül. Idő az volna rá: a komótosan vánszorgó száz perces játékidőben elférne bármi. Nem is az a legnagyobb kérdés, hogy miért ül börtönben az apa, miért sánta az anya vagy miért nem beszél a fiú - igaz, ha Valkeapää tartaná bármire is a történetmesélést mint olyat, ezekre is fény derülhetne akár. Érdekesebb kérdés, hogy a dohánylelőhely (?) titokban tartása miért oly' fontos a gyermeknek, hogy majd meghasad a szívünk, mikor az őt egyébként valóban megkapó szuggesztivitással játszó Vitali Bobrov végignézni kényszerül, ahogy a látogató rátalál a rejtekhelyre. Ám ez még mindig piskóta azokhoz a rendező szerint tökéletesen érdektelen dilemmákhoz képest, melyek szerint: vajon miért érkezik a házhoz az a bizonyos látogató, mi köze van a börtönben ülő apához (mert az tud az érkezéséről, ő kérdezi a fiút, hogy megjött-e már), mi oka van az apának folyvást azt hangoztatni, hogy ez egy rossz ember, akit mindenkinek el kell kerülni, s mindemellett miért küldte mégis alighanem ő saját házába az imposztort?
Miközben unalmunkban nagy kérdőjeleket rajzolunk magunk elé a levegőbe, szinte már fel sem merül a (szintén megválaszolatlan) kérdés, hogy amikor az anyuka a látogató eltűnése felett érzett mély bánatában baltával lenyakazza az összes csirkét az ólban, a fiú - ha már dohányt nem sikerült szereznie - minek visz el egyet e csirkefejekből az apjához, s az apa miért gerjed e cselekedettől oly' végtelen haragra, hogy azonmód nekikészül megfojtani egy fiát.
S hogy a fent soroltak alapján zagyvaságnak tetszhet a Látogató, nem véletlen: a film, ha nehéz is elhinni, valóban ilyen értelmetlen. Alighanem azért, mert a történet, a karakterek és minden egyéb itt csak a statisztéria a lényeg, az öncélú atmoszférateremtés mellett. Bobrov kifejező némasága, a táj zabolátlan szürkesége, a fel-felbukkanó hollók vijjogása, a természet vadsága valóban elviszik a vállukon a filmet úgy fél óráig, s ha ennyi ideig esetleg meg is elégszünk ennyivel, a maradék hetven percben elkélt volna azért más egyéb is. De kiegyeztünk volna akár egy rövid, néma természetfilmmel is.
