Az antik drámakincs színházi "megzenésítésére" valahogy nem cuppan tömegesen a közönség - nem is egészen igaz, lásd a katonás Médeát meg a nemzetis Oidipuszt -, a klasszicista reprízre még kevésbé, és ezt mind nagyon-nagyon rosszul teszi. Mert igaz ugyan, hogy például Racine nagyjából Senecát és Euripidészt nyúlta le az ő Phaedrájában, és az is igaz, hogy legalább egy teljes szemesztert le lehetne nyomni a hármas egység lehengerlő összeszerkesztéséből, de ez mind mellékes a jó színházban; eltűnik, felszívódik, azaz hogy színházilag lép működésbe.
Valló Péter az Új Színház színpadára tette föl a Phaedrát, méghozzá a közönséggel együtt: szemben ülünk a nézőtérrel, melynek közepén egy járás, vagyis palló fut végig, elsősorban azért, hogy ne csak oldalt tudjanak elsunnyogni a szereplők, másodsorban azért, hogy ne maradjunk le a ritkán látható totálról, a szecesszió gyöngyszemének számító erkélysorok látványáról. A játék tere amúgy egészen fekete - mindössze egyetlen hatalmas, szögletes piros fotel virít a jobb oldalon, ez lehet modern trón (hatvanas évek), még modernebb "anyaöl" vagy egy szűköcske kétszemélyes ülőalkalmatosság egymást kedvelőknek.
Antik ide, klasszicizmus oda: a darabban emberek, méghozzá nagyjában-egészében eléggé rendes emberek küzdenek a sors által rájuk rótt nehézségekkel. A küzdelem aztán kiből-kiből kihozza a benne szunnyadó rosszat - esendő rosszságok ezek, de olykor végzetesnek bizonyulnak. Pont, mint igaziból.
Phaedra beleszeret Hippolitoszba - férjének, Thészeusznak Antiopé amazonkirálynőtől született fiába; nota bene: Thészeusz egykor a sógora volt Phaedrának, nővére, Ariadné férje -, és mivel úgymond tisztességes asszony, belebetegszik ebbe a szenvedélybe. De Hippolitoszt is tilosnak tudott szerelem fűti: apja ellenségének leánya, az athéni hercegnő, Aricia iránt. Lelki baj gyötör mindenkit, a dráma fősodra odabent zajlik, a cselekmény - Thészeusz tévesnek bizonyuló halálhíre, majd hazaérkezése - valójában mindössze arra való, hogy a belső történéseket továbbgördítse.
Valló Péter az ilyen lélekben zajló drámáknak igazi mestere: tud elemezni és tud árnyalni, a megoszthatatlan igazságot szépen szétteríteni a szereplők közt, megérteni és megértetni - és hát fölmenteni mintegy. A Phaedrát alighanem Takács Katalin kedvéért találta meg - épp a legjobbkor: a vörös hajzuhatag démoniságát fokozó mélybarna hang egykor igazi tragikákra predesztinálta őt, mostanra azonban összeért a karakterek árnyalatokban gazdag ábrázolásával. És hiszik vagy sem: ebből lett igazi tragikus hősnő a színpadon, no persze nem elsősorban antikos, szoborszerű fenség, még csak nem is klasszicizált, szabályos belső tombolás, hanem mai, mai, mai. Itten egy nő szépen belebetegszik abba, hogy szeret és nem szeretik viszont. Takács persze megtalálja Phaedrában a fúriát: alakításának csúcspontja, amikor a színpad legszélére, a takarás mellé telepített hokedlin elátkozza és lecsúnyázza fiatal vetélytársát, ezt a senkit, ezt a duplanullás ribancot...
Hippolitoszt a színház Rómeója, Huszár Zsolt játssza; benne nem tombol a szenvedély, inkább eltökélten parázslik az Aricia iránti szerelem, végtére is az egyetlen posszibilis beleszerethetőbe szeretett bele. Jó fiú, hagyomány- és apatisztelő; és butácska is, semmi magamentő fifika nincsen benne, fegyvere mindössze az igazság, az meg édeskevés, ugye. Ariciát a színház Júliája, Pálfi Kata játssza.
Vannak bizalmasok: Phaedráé Oinoné, aki Nagy Mari alakításában a megtestesült odaadás, az ő jellemét a szolgálás határozza meg, ebbe kell belehalnia. Hippolitosz bizalmasa a nevelője: Hirtling István Theraménesze hivatalnokfigura, és hát nem az életre nevelte tanítványát, hanem a nem nagyon hősi halálra.
Bálint András felléptetése Thészeusz szerepében az előadás nagy rizikója, és egyben Valló értelmezésének fontos eleme. Amikor fáradtan és enerváltan bevánszorog a színpadra - szemüveges, rezignált értelmiségi, aki belefáradt a hősszerepbe, de nagyon -, még ott rezeg a levegőben, amit róla mondanak, hogy ugyanis ő az új Herkules, a nagy hadvezér, világok, de legalább birodalmak ura. Bálint - akinek a szájából mai drámának hangzik Lackfi János fordítása - úgy rogy bele a hatalmas piros trónusba, hogy mindent elmond erről a szerep csinálta uralkodóról. Valaha nagy életet élt, nők hosszú sorban, csaták még hosszabban, gyerekek nemzve erre-arra, és most már nyugalomra vágyik. Előre kelletlen és kedvetlen attól, amit csinálnia kell, vagyis a rendtől, amit majd megteremt, a haláloktól, amiket majd elvisel - igazán nem hányhatjuk a szemére, hogy nem jár el körültekintően, hogy elsőre elhiszi a látszatot, a hazugságot, és gyorsan ítél, hogy visszarogyhasson karosszékébe. Takács Phaedráját és Bálint Thészeuszát tán sosem fűzte össze lángoló szenvedély; az egyik oldalról az engedelmesség, a másikról a kényelem működtethette a sok távolléttel fűszerezett házasságot. Ismerős, nemdebár.
És mégis tragikus, ami történik, akár az istenek művelték, akár a sors. Szomorúan bandukolunk kifelé a zegzugos hátsó folyosókon.
Új Színház, november 5.
