A fékezhetetlen agyvelejű Roberto Rodriguez tán még be sem fejezte a bizonyos körökben hangos sikert aratott Sin City utómunkálatait, mintegy pihenésképpen, vagy inkább a hanyagolt családi kötelezettségeinek megfelelvén, egy újabb filmmel rukkolt elő. Gyerekfilm-készítő rutinja van a Kémkölykök-sorozat alapján, téma után meg elég odafigyelnie a gyerekeire. Az ötlet pedagógiailag kifogástalan, esztétikailag pedig... nos, ne legyenek túlzott elvárásaink.
Rodriguez ez alkalommal sem tesz túlzott erőfeszítéseket annak érdekében, hogy kitaláljon olyan egyedi és érdekes sztorit, amely az ifjú nézőközönség tetszését garantáltan el is nyeri. Vesz mindössze egy mély lélegzetet, benntartja, eközben körbetekint az ő kis családján, és amit lát, vagy látni vél, azt később szorgalmasan lejegyzeteli. Harvey és Bob Weinstein nevű nagyhatalmú producer-haverjaival a jegyzet alapján sebtében összedobott szinopszist elfogadtatja, pénzt kap rá, leforgatja. Túl nagy stábra nincs szükség, hiszen a filmet Rodriguez írja, fényképezi, rendezi, vágja. Három gázsi élből megspórolva, na jó, a megmaradó egyetlen nyilván kellően megemelve. Így készültek a Kémkölykök-részek, s így a mostani, cápasrácos-lávalányos mozi. Különbség az, hogy jelen esetben konkrétan Rodriguez Racer Max nevű csemetéje volt a film ötletadója. Racer Max Rodriguez testvérkéivel lubickolt a saját uszoda langymeleg vizében, közben pattogtak ki fejéből az ötletek, a papa csak leírta, hiszen ő már tud írni.
Míg a korábbi Rodriguez opuszokon tetten érhetők bizonyos felnőttekre (általában) inkább jellemző, logikus gondolkodás meglétét jelző történetfoszlányok, olykor utalások más filmekre, kulturális toposzokra, addig a Cápasrác és Lávalány kalandjait bemutató mozi a filmtörténelem eddigi leghitelesebb reprodukciója annak, vajon mi zajlik le egy átlagos, hét év körüli kissrác fejében. (Most jóhiszemű vagyok, és nem hiszem azt, hogy mindez csak a marketingstratéga egy újabb meghökkentő agyszüleménye.) A sztori egy őrült, bakugrásokkal és elektromos áramütésekkel teli, őrült rohanás, olyan nem túlzottan cizellált erkölcsi tanulsággal, miszerint: kell a barátság! De minden bizonnyal ez volt a mi fejünkben is annak idején. Kár, hogy nem emlékszünk? Nyilván elgondolkoztak már többen azon, elnézve a "valahol máshol" járó gyerkőcöket, vajon hol járhat ilyenkor? Hát errefelé, például, mint az e filmben is megtekinthető.
80%-ban szemünk előtt azzal az idétlen egyik fele piros, másik kék szemüveggel, amely a térhatású illúzió élvezetéhez elengedhetetlen, ezen azonban a Kémkölykök 3-on beavatott nézők nyilván túlsiklanak. Nekem, szemüvegesnek, kissé bonyolultabb az élmény észlelése, de olykor bizony-bizony, félrekaptam a fejem a szemem közé repülő jégszilánkok elől. Vagy például, amikor a kakukk... Egyszóval, veszett egy móka ez, így hétéves szemmel, ám jóval idősebb aggyal. Érzékeinket alaposan átgyúrja, bár szellemünk kényelmes nyugágyon hever, a medence partján, néha a gyerkőcökre pillantva, ha túl hangosan sivalkodnak.
A költségvetést nem terheli sokmillió dolláros színész- és statisztagázsi se, hiszen a főszereplő kissrácon, valamint a két címszereplőn kívül van három felnőtt, és egy tucatnyi gyerekszereplő. Mint tudjuk, Gollam sem kért gázsit a Gyűrűk urában, itt sem fizetik ki a számítógép által generált, konnektorfejű izéket se. Díszletmunkások, asztalosok, kaszkadőrök szintén nincsenek. Mindent megold az ügyes számítógépes brigád. Egyszóval (gyártási oldalról nézve) költséghatékony, ám mégis látványos családi film ez végeredményben, a 4-től 10 éves korú gyermekekkel rendelkező családok nem ússzák meg megtekintését. Az ide nem sorolható mozilátogató magyarok viszont jól gondolják meg. Bár láttam már hullámvasúton jókedvében sikoltozó nagymamát is...
