Ilyen, amikor egy látszólag semmi újat nem mutató film mégis váratlan, pozitív csalódást okoz. Buddy movie, kézikamerával? Első hallásra nem tűnik olyasminek, ami rögtön felcsigázná az ember érdeklődését. Sőt, még másodjára se. Azonban a kiváló moziélmény mindenkinek garantálható, aki egy hideg őszi estén inkább a los angelesi gettónegyedbe vágyódna.
David Ayer rendező legutóbbi filmje, a feledhető Az utca királyai után továbbra is megmaradt a bűnüldözés témájánál, ám ezúttal sikerült valami olyan frissességet csempésznie az alapanyagba, ami a múltkor nem jött össze. Sztori itt nem sok van (két mezei járőr drogkartellek háborújába keveredik Los Angeles külvárosában), egy-két sokkoló epizódon, közjátékon kívül nem akadnak fordulatok se. A film inkább egy igazi életkép, ami Brian Taylor (Jake Gyllenhaal) és Mike Zavala (Michael Pena) közrendőrök mindennapjait mutatja be, munkahelyi és magánéleti szinten egyaránt – mindezt remegő kézikamerákon keresztül.
Amitől nagyon erőssé válik a film, az a két főszereplő játéka. Bizony, Jake Gyllenhaal és Michael Pena rég látott hitelességgel jelenítik meg a bromance-t, azt az igazi férfibarátságot, ami néha mintha erősebb lenne a házastársi viszonyoknál. Mindkét karakter meglepően emberi, ami pedig különösen piros pontot érdemel, hogy a rendező-forgatókönyvíró nem farag belőlük hősöket. Hiába hajtanak végre rendkívüli tetteket (vagyis más nézőpontból hülyeségeket), sérüléseik, bukásaik által csak még hétköznapibb figurákká válnak, ahogy halad előre a cselekmény.
Míg az egyik (Gyllenhaal) a tipikus nőfaló, a másik pedig hagyományos nyugodt, családi életet él (Pena), mindketten jóval többet mutatnak annál, minthogy egyszerű sablonkarakterekké váljanak. Mellettük a többi aktornak nem sok játékidő jut, a női oldalról Anna Kendricket és Natalia Martinezt, a zsarukat alakító színész közül pedig David Harbourt érdemes kiemelni.
Az utóbbi években nagy divatnak örvendő kézikamerás formátum viszont egyszerre erénye és hátránya a filmnek. Egyrészt már-már intim viszonyba kerülünk általa a főszereplőkkel, hiszen a játékidő 95%-ban jelen van mind Pena mind Gyllenhaal, így a velük való szimpátia (ami nélkül az egész összeomlana) teljes mértékben megvalósul. Ugyanakkor jó pár jelenetben a kamera szó szerint a levegőben lóg pl.: mégis, mikor ők kerülnek intim viszonyba oldalbordáikkal, ki tartja és fókuszál rá a párokra? Miért vennék fel az általuk elkövetett gyilkosságokat a drogkartell tagjai? És ki rohangál égő épületekbe és tűzharcokba hőseink után?
Ezen a zavaró tényezőn viszont könnyű túltenni magunkat – mivel mást nem nagyon találunk. Rég láthattunk ennyire szimpatikus főhősöket a vásznon, akiknek tényleg csak drukkolni lehet. Az előre látható végkimenetel és a néha őrülten rángatózó kamera ellenére is megéri jegyet váltani rá – nem csak Jake Gyllenhaal rajongóknak.
Értékelés: 8/10
