A szerelem sötét verem, és sokan az őrület határára sodródnak a hatására. De vajon mi történik azzal, aki már túllépte ezt a határt, és úgy lesz szerelmes?
Történetünk egy bolondokházában játszódik. Nem egy kellemes, romantikus hely ? bár az Oldboy rendezőjének Chan-Wook Parknak majdnem sikerül azzá tennie. A tőle megszokott kíméletlen, realista ábrázolásmód ellenére ugyanis majdnem sikerül elhitetnie, hogy az őrültek igazából aranyos, kedves fickók, az elmegyógyintézet pedig voltaképpen csuda muris hely. Valószínűleg ez valami morbid humor akar lenni, de számomra inkább hamissá tette az egészet. Nincs kedvem bolond embereken nevetni, bocs ? márpedig itt a poénok főleg a bezárt emberek különböző dilijein alapulnak.
Ez két figura, a két főszereplő esetén nem zavaró csak. Az ő szokatlan románcuk tényleg leköti a nézőt, az ő történetüket valóban át tudjuk érezni, az ő jellemük, őrültségük mibenléte és oka tényleg jól meg van magyarázva, és ezzel megfog minket is.
Az egyikük lop ? kleptomániája azonban nem tárgyakra, hanem érzelmekre, képességekre irányul. A másikuk pedig harci cyborgnak képzeli magát, úgyhogy emberek helyett elektronikus kütyükkel beszélget, étel helyett pedig villamos energiával tölti fel az akkujait. Az a terve, hogy amint elegendő energiát gyűjt, cyborg-képességeivel kinyírja az összes fehérköpenyes dokit.
A film egy része az ő zavarodott fejükben játszódik ? és ezeket a jeleneteket egyáltalán nem lehet megkülönböztetni a valóságtól. A rendező a brutális naturalizmustól sem riad vissza, ennek ellenére a Cyborg vagyok... inkább amiatt félelmetes, mert átlátjuk a rendszert, ami az ?őrült beszéd? mögött húzódik. Ijesztő dolog belebújni egy őrült fejébe ? még akkor is, ha voltaképpen ott is csak a szerelem (és a szeretet) körül forog minden.
Aki átlagos romantikus filmre vágyik, az nézzen hollywoodi, klisékkel telizsúfolt darabokat, aki azonban a különlegeset szereti, nem riasztja egy kis morbid humor, az nagyon jól fog szórakozni ezen a fura, távol-keleti romkomon.
