Biokeféről talán nincs szó az idei magyar filmszemle nagydíjas filmjében, bár lehetne. Kecskedrog, sőt biokecskedrog viszont van benne (bogyoró formában).
Vranik Roland rendező-író és Pohárnok Gergely operatőr-író filmje (Fekete kefe) elejétől végégig játékra, saját asszociációkra biztat. A meglepő és szabálytalan humorú film dallama, játékos bukfencei megengedik a továbbjátszást.
Jó forgatókönyvi és képi ötletek lassú, laza, libegő, csöndes tálalásban: mintha mindez a legtermészetesebb volna, mintha az utcán vagy legalább a háztetőn így zajlana a köznapi élet. Suta, tán lomha eszű, de nem idióta fiatalemberek ücsörögnek mélán a háztetőn. Kéményt tisztítanának, nem megy. Kéményadót hajtanak be, bár talán ilyesmi nem is létezik. Kezdő szélhámosok? Alkalmi bölcsek? Mindenesetre van valami bölcs belenyugvás e csökkent értelműnek látszó sodródókban. Nem a sors, pláne nem a végzet sodorja őket, hanem a maguk lagymatagsága. Csendes, köznapi bumburnyákok a rokonszenves fajtából. Bármi lehet belőlük, még gondolkodni is fognak egyszer, bár talán akkor sem lesznek boldogok.
Mégse fussunk képzelt jövőjükbe: a Fekete kefe méla hóbortosai jelen időben élő igaz figurák. Ilyen meglepő stílusú és sikerült alkotás láttán akaratlanul elődöket, rokon vonású filmeket keresünk: kicsit a Szezon, kicsit a Kontroll, kicsit az Ébrenjárók - és nagyon önálló, nagyon eredeti alkotás. Alakjai csalással ügyetlenül próbálkozó naiv vesztesek. Tekintetük mindig csodálkozást igyekszik elfojtani. Munkánál és munkakerülésnél egyaránt jobban érdekli őket a vallás, a költészet, a festészet. Ők legalább őszintén szeretnének tudni valamit a világról, csak még kérdezni nem tudnak. A Hittudományi Főiskolán unott drogdíler fogadja szelíd balekjeinket, ráadásul úgy viselkedik, mint valami hétpróbás gazdasági vezető. Az abszurd darabok természetéhez híven a film sok hasonló félabszurdumot fapofával tálal: épp ez a szemlélet lendíti a filmet a realitás fölé, mögé, alá. Folytassuk csak: a Krisna-hívek kecskét tartanak a garázsban. Hja, van a drogos kecskebogyót termelő jószágnak hamvas bája, de még inkább a Krisna-tudatúak vezetőinek luxusautója sugároz világi örömlehetőséget. Kecskéseink elkötik az autót. A vallási közösségek furcsa bája az egyik szereplőt földi szerelemre készteti, a nézőt meg vidám gondolkodásra. A film iróniája nem maró lúgos, hanem csalánkoszorús. Gondoljunk bele a különbségbe, és rögtön csalánpártiak leszünk.
Eszik a biokecske csalánt? Akármi is a tudományos válasz, annyi biztos, hogy e film nézőjeként mi nem eszünk kefét. Vranik Roland és alkotótársai legeredetibb fogása, hogy lassan, de biztosan elhitetnek minden furcsaságot a nézővel. Méla kéménykotróik sokat lötyögnek, közben a film maga csak mímeli a lötyögést: következetes ritmusban, makacsul és magabiztosan halad az abszurdumok és a jó realizmus kéményeknél is távlatosabb határvidékén. Tetőbolyongó szereplőink sokfelé indulnak, és sehova nem érkeznek meg. Az ásító semmiben érdekesek tudnak maradni fönt is, lent is. Az egyik bámészkodó fiúnak a háztetőről kötélen leereszkedve nyílik ablak a szerelemhez.
A Fekete kefe finom értéke, hogy semmiféle szimbolikus, jelképes súly nem nehezíti el: a háztető meg a földszint nem jelkép, pedig finoman, anélkül, hogy még véletlenül se érezzük annak, ez is fölsejlik. A háztetőn ritkán néznek az égre, de azért fent vannak, a napi gondok felett. Hogy nem a kisrealizmus álmosító közepében, az biztos.
Becsülni való finom humor lengi be a filmvásznat, valami igen csendes és igen bravúros helyzetgyakorlat-folyam. Ilyen a halk szavú és csak politikusportrét készítő festőnő megudvarlása: ragyogó, töredezett, elhallgatásos dialógus. A csend ritmusa és szavai. Nem koppannak, hanem puha szövet- (akarom mondani szöveg-)kelmébe, többjelentésűen szépen beburkolódznak.
Ezt a képsort aztán harsányabb, szokatlan bizarrságú jelenet követi, nagykamasz fiától megrugdalt, kislányától megharapott apával, történelmi kiselőadást tartó orvossal. Ez is jó, Vranik Roland ezt is tudja, még ha e vadabb dallamot most csak próbaképpen csendíti is fel. A nehezebb feladat vonzza, a rejtettebb, lappangó, többértelmű humor.
Van a filmben egy rövidke képsor: nem tudom, mennyire tudatos hódolat Bunuel előtt. Valaki turistavároskép-sorozatot mutogat, csupa homályló, kivehetetlen folt: a szereplők elismerően bólintanak. Ez a bólintás, ez a homály-városképkollekció is "csalános-kecskebogyorós". Halkan nevetünk, megint a humor értékesebb fajtáját kapjuk.
Tehetséget fürkészek a moziban. Ínyencek filmje lesz, vagy nagyobb nézőrétegé is? Szabad reménykedni.
