Csodálatos történet ez a lehetetlen valóra válásáról, az álmok beváltásáról, a meglepetésekről, a titkon mindig érzett sejtés testet öltéséről. Mert ha hiszünk az űrlényekben és az őslényekben, miért ne hihetnénk az angyalokban is? Na nem azokban a göndör hajú, pufók, meztelen kis angyalkákban, nem is az épségünkért kockázatokat vállalókban, hanem azokban, akik "csak úgy" ott vannak velünk.
Nem látjuk őket, csak érezzük, amint mellettünk ácsorognak, s belelátnak gondolatainkba a metrón, a könyvtárban, a koncerten, azaz mindenhol. Hosszú kabátjukban szinte mozdulatlanságba meredve ismernek bennünket, ők, az egymáshoz is alig szólók, a figyelmet maguknak egyáltalán nem követelők.
Árnyékként követik monoton, fekete-fehér napjainkat. "várni a fotóautomata előtt, aztán kijön egy másik arc."
"Hol vannak az enyéim? A nehézfejűek, az eredetiek?"
Csak akkor történik valami nagyon szokatlan, amikor az egyik angyal szerelmes lesz, s reményteli boldogságáért vállalja a legnehezebb áldozatot: a halandóságot. Emberré lesz, s nekivág a berlini éjszakának, hogy megtalálja szerelmét. "Nem tűnt el, tudom. Meg fogom találni. Valami történni fog, és megtalálom. Ma éjjel. Mindenre meg fog tanítani. Vannak másféle napok is, mint ott fenn az égen. Ma, az éjszaka sötétjében el fog kezdődni a tavasz. Egész más szárnyakat kapok, mint az eddigiek. Szárnyakat, melyeken én is ámulhatok."
A változást biztosító reményért vállalja mindezt. Azért a reményért, hogy van egy lány, aki őt várja, akivel beragyoghatják egymás napjait. "Általában büszke vagyok ahhoz, hogy szomorú legyek. Egy örökkévalóságig vártam egy kedves szóra, aztán külföldre utaztam. Valakire, aki azt mondja nekem: ma annyira szép vagy! Istenem, de szép lenne! Csak fel kell emelnem a fejem, a világ kitárul előttem és a szívembe hatol."
Csodálatos mondatokat hallhatunk benne, szinte az egész film kijegyzetelhető.
"Egyszer már komolyan kell vennem. Nézz rám, vagy ne nézz. Add a kezed, vagy ne add. Nem, add a kezed és ne nézz rám. Ma végre komolyan veszem. Talán mert öregebb lettem. Csak én voltam komolytalan vagy az idő volt komolytalan? A döntés újholdja. Azt nem tudom, hogy van-e elrendelés, de döntés létezik. Dönteni kell. Mi vagyunk most az idő, nem csak a város, a világ részese döntésünknek. A mi kezünkben van a döntés. Én kész vagyok. Most te következel. A többi már rajtad áll. most vagy soha. Szükséged van rám és szükséged lesz rám. Nincs ennél nagyobb történet. Férfié és nőé. Nézz a szemembe. Az elkerülhetetlent látod benne."
"Valami történt és történik még mindig, ami összekapcsol. Éjszaka történt, és tart még most is, nappal. És csak most igazán. Ki, ki volt? Én őbenne voltam, és ő körülfogott. Ki ne mondhatná, hogy egyszer együtt volt egy másik emberrel? Én együtt vagyok. Nem halandó gyermek fogant, hanem egy halhatatlan közös kép. Azon az éjszakán megtanultam az ámulatot. Ő hazavezetett és én hazataláltam. Egyszer volt és lesz ezután mindig. A kép, amit együtt létrehoztunk, kíséri majd a halálomat. E közös képben telik majd le az életem. Csak az ámulat van kettőnk fölött."
Gyönyörű mese ez a reményről, miszerint létezik, hogy az embernek eljöhet a párja, kit már régóta keres, és hogy a találkozáskor tévedhetetlenül ráismer. Mert szemében az elkerülhetetlen tükröződik. S ehhez a kereséshez nem kell Columbo felügyelő, de jelenléte mégis nagyon üdítő, amikor az éjszaka közepén kávét kér egy büfében, s ahogy felfedi valódi kilétét.
