Ki gondolta volna, hogy az utóbbi idők legjobb II. világháborús filmje Norvégiából érkezik? Valószínűleg senki, de bizonyára nem sokan.
És mégis, a negyedízben együttműködő Joachim Ronning-Espen Sandberg rendezőpárosnak - kiknek első nagyjátékfilmje, szinte teljesen érthetetlen módon a 2006-os Las Bandidas volt - úgy sikerült feldolgoznia a II. Világháború alatt tevékenykedő ellenállók, pontosabban a norvég szabotőrök történetét, hogy az mind a norvég, mind a nemzetközi porondon, gond nélkül megállja a helyét.
Max Manus (Aksel Hennie trófeára érdemes, karizmatikus és összetett alakításában) és társai valóságból építkező sztorijában mindent megtalálhatunk, ami egy igazán jó, feszültséggel telt mozihoz kell. Hőseink mélyen ellenséges vonalak mögött (a megszállt Norvégiában) hajtják végre a szabotázsaikat, állandóan rejtőzködniük kell a Gestapo elől, arról nem is beszélve, hogy kis, de annál elszántabb csapatuk egyre fogyatkozó létszáma is igen csak próbára teszi az amúgy is pattanásig feszült idegeiket.
Ronningéknek sikerült megmutatniuk a Mítosz mögött álló embereket, ahogy a "kötelező" kirakatnáci (Ken Duken szerepformálása) se papírmasé figura. A Max Manus nagy részét nem az akciójelenetek teszik ki (nyugalom, abból is kapunk bőven), hanem az idegőrlő előkészületek, illetve egy-egy szabotázs következménye, utóhatásai - mindkét oldalon. A film amellett teszi le a voksát, hogy Max Manus és többszörösen kitüntetett háborús hős-bajtársai is csak emberek, akiket csupán a nem éppen hétköznapi körülmények (és természetesen némi egészséges patriotizmus) kényszerítettek emberfeletti tetteik végrehajtására. A film dekódolásához a címszereplő komplex karaktere a kulcs, Manus, eleinte ugyan hajlamos belefeledkezni saját legendájába, ám az idő múlásával ő is ráébred arra, hogy a háború borzalmas áldozatokat követel. És ha éppen nem egy közeli barátot ragad el a halál, akkor a csendes őrület hívogatja a mindenkori ellenállót.
Emiatt igazán érdekes a Max Manus: karakterek szempontjából gyönyörű íve van, emiatt egyszerre működik kifogástalan háborús akció-thrillerként és egyfajta II. világháborús trauma-filmként. Az ellenállás gerincét csillogó szemű fiatalok alapították ideológiai elhivatottságból, és ahogy ez lenni szokott, a háború radikalizálódása után nem bizonyult elegendőnek holmi röplap-nyomtatás. Ártatlan egyetemistákból így lesznek a háború terroristái, az ártatlanságnak pedig búcsút inthetünk. A Manust kísértő flashback-képek is a szervezett genocídiumra adott traumatikus reakcióként értelmezhetőek, sőt, talán II. világháborús filmben először, de kimondják azt, amire eddig jobbára csak a vietnami borzalmakat megéneklő opusokban volt lehetőség: mi lesz velem a háború után? Nincs képzettségem, nem végezhettem el az iskolát, csak a gyilkoláshoz értek. Mit kezdjek magammal békeidőben?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések pörögnek a néző fejében, miközben az utóbbi évek egyik legambivalensebb happy endjét látja a Max Manus keserédes fináléja alatt. A Manust alakító Hennie fintorba hajló félmosolyát nehezen fogjuk elfeledni.
