Azt hiszem, a kései gyermekkor elmúltával valahogy immunissá válunk a szuperhősök iránt. Bár rettentően vágyunk rá, hogy valaki helyettünk is rendbe tegye a dolgokat, kisöpörje az utcákat, legyőzze az arctalan gonoszt, ám idővel egyre szkeptikusabbá válunk: létezhet-e ilyesvalaki egyáltalán. Azt, hogy nálunk nem minden szuperhősmozi vált kasszasikerré, talán az is magyarázza, hogy eleve kételkedünk a világrendőr szerepében, bújjon az pók, denevér vagy bármilyen más maszk mögé.
Nem tehetek róla, de Amerika kapitány és Superman bennem nem vált ki egyebet, mint elnéző mosolyt. A mindig győztesek viszolyogtatóan unalmasak.
Csakhogy az utóbbi években megváltozott a világ: a filmek látványosabbá, a hősök esendőbbekké váltak. Csajozós, cinikus önzőkké (Vasember), kékre-zöldre vert lúzerekké (Pókember). Vagy még ennél is gyarlóbbá. Ül Bruce Wayne az orvosnál, sánta, és a röntgen sem mutat mást, mint egy elhasznált ízületű, sérülésekkel teli majdhogynem nyomorékot, egy épphogy a napvilágra kimerészkedő remetét, és azt a tanácsot kapja, hogy lehetőleg tartózkodjon az extrém sportoktól. Nem sokkal később elveszti mindenét: büszkeségét, pénzét, fegyvereit, városát. Szuperhős még sosem volt ennyire vert helyzetben.
Persze mindezt Christopher Nolannek köszönhetjük, aki egészen más alapokra helyezte a Batman-sztorit. Korábban, a második résznél, még úgy láttam, hogy kissé túl steril a törekvése, hogy a valóság, húsvér dilemmák felé tolja ezt a teljesen szürreális világot, ám mostanra be kell látnom: a trilógia érett, alaposan átgondolt munka. A legjobb, ami egy akció- és szuperhősfilmmel csak történhet. Mert a Nolan-féle Batman nem csupán látványvilága miatt izgalmas, hanem a határtalan gonoszság és az őrület olyan bugyraiba is elkalauzol, amilyet korábban elképzelhetetlennek hittünk. Tom Hardy karaktere persze nem ad lehetőséget olyan zseniális alakításra (részben az arcát teljesen takaró maszk miatt), mint amennyit Heath Ledgernek hagyott Joker bőrében. Arra mégis jó, hogy személyében a totális rombolás, valami korunkra nagyon is jellemző szenvtelen pusztítás jelenjen meg. És Nolan épp abban volt nagyon jó, hogy Batman mellett számos nagy ívű figurát is a vászonra álmodott, hogy néha volt ereje elvenni a főhőstől a reflektor fényét és melegét. (A korábbi feldolgozások is így kezdték, hiszen Jack Nicholson sem volt rossz Jokerként, de Jim Carrey Nygmája, Uma Thurman Méregcsókja és Schwarzenegger fagyos tudósa már a Citromdíj felé kacsingatott.)
A brit direktor azon kevesek közé tartozik, akik majdhogynem három óráig képesek nem csupán fönntartani a figyelmet, de le is bilincselni. Úgy kezeli az időt, mintha röpke negyedóra lenne az, ahogy a hős alázuhan, majd felemelkedik. S mindezt remek ritmusban, gyönyörű képekben, kellő érzelemmel, humorral és valódi feszültséggel. Talán csak Anne Hathaway Macskanője billeg kissé, de ha belegondolunk, hogy a karakter megformálásába már olyanoknak is beletört a bicskája, mint Halle Barry vagy Michelle Pfeiffer, akkor ez a mostani nem is olyan rossz. Hiszen már az is nagy eredmény, hogy egy pillanatig sem tűnik nevetségesnek. (A mosolygás most inkább a reménytelenül szürke Marion Cotillard körül kering.)
Bakik persze most is vannak, kissé túl hamar olvad el a jég Gotham City körül, pár órája még embereket tartott meg, hogy később a nagy totálban viszont már alig maradjon belőle, de mindez tényleg nem vesz el semmit a film értékéből.
Egy szó mint száz: Nolan remek munkát végzett. Minden egyes résszel egy kicsit feljebb tolta a mércét, és egy pillanatra sem engedte ki kezéből a karaktereket, miközben a lehető legösszetettebb konfliktushelyzetekbe kényszerítette őket. Ráadásul úgy varrta el a szálakat és kerekítette le a trilógiát, hogy meghagyta a folytatás lehetőségét is. Ám nem irigylem a lehetséges utódokat, hiszen innen szinte csak lefelé van út. Nolan ugyanis a lehetetlennel birkózott meg: igazi drámát csempészett oda, ahol eddig kétdimenziós papírfigurák kétdimenziós problémái uralkodtak. S tette mindezt úgy, hogy a szórakoztatás önfeledt, álomgyári elve mit sem sérült, inkább kiteljesedett. Nolan esetében tehát úgy mondanánk, hogy hallgat a felszín és fecseg a mély.
