Van az ügynök, akit szeretünk és ismerünk, James Bond (vagy Ethan Hunt a Mission: Impossible-ból), és van, akit nem ismerünk, és nem szeretünk, de a munkája szempontjából éppen így tökéletes. Az utóbbi "hős" kapcsán mostanság több opus is született, a Sziriana (amiért tavaly George Clooney Oscar-díjat kapott), vagy a német A mások élete (ami idén aranyozódott be - joggal), és idetartozik a magyar Az ügynök élete című zseniális dokumentum-szkeccs is, ami hazai III/III-as (és II-es) osztály számára készített egykori szakmai oktatófilmek összeollózásából született.
A valóság és annak valós izgalma mutatkozik meg ezekben a filmekben, hiányzik belőlük a csillogás, a látvány - a Szirianában is csak azért robbantgatnak, mert ez a helyi (közel-keleti) szomorú mindennapok része -, a győzhetetlen igazságbajnok és a sátánian kacagó, világuralomra törő gonosz. A "valóság-filmek" világából érkezett az ezzel az opussal bemutatkozó rendező, Billy Ray, aki korábban A hazugsággyáros című újságírós ténydráma forgatókönyvírójaként szerzett hírnevet.
A dokumentumjelleg már csak azért is domináns Ray pszichothrillerében, mert a film magvát egy hat esztendeje Amerikában kirobbant titkosszolgálati malőr képezi. (A film szaktanácsadójaként az akkori szenvedő alany, Eric O'Neill is közreműködött.)
A tejfölösszájú, frissen kinevezett FBI-os ügynököt, Ericet (Ryan Phillippe) azzal a feladattal bízzák meg, rögtön, elsőre - tartótisztjét Laura Linney alakítja -, hogy vonja megfigyelése alá főnökét, Hanssent (Chris Cooper), aki - vélhetően - kettős játszmát játszik, az orosz ellenlábas kollégákkal amerikai államtitkokkal üzletel. Vagy huszonöt éve. Nehézségi fok a személyes érintettség, hiszen Eric szereti és tiszteli fölöttesét. Természetesen a játék halálos, a harc magányos, és nincs segítség (se telefonos, se felező, se a közönségé).
Mindamellett, hogy arra kapunk bizonyságot, a bemutatott FBI-bürokrácia - a rendszer - könnyen sebezhető, kijátszható és sérülékeny, Ray filmjének érdeme a párbeszédekben bujkáló feszültség. A két főszereplő - Phillippe és Cooper - bravúrosan küzd az intellektuális és verbális csapdákkal, nem pofozkodnak, nem lövöldöznek, és nem dugnak ketyegő gyújtóbombát egymás munkahelyi baseball-relikviái alá. A bigottan vallásos, de a hazaáruláshoz kellőképpen cinikus Hanssen és az idealista fiatalember párharca szépen felépített, Ray talán túlságosan is kettejükre koncentrál. Nem valószínű, hogy a film egyes jelenetei beégnek az emlékezetünkbe, ám összességében elégedetten távozunk a moziból. Olyan thrillert láttunk, mint maga a valóság. Olykor szürke (a filmben inkább jegesen neon-zöld), olykor ijesztő.
