Lanny Morris és Vince Collins ünnepelt énekes-komikusok a hatvanas évek Amerikájában. Afféle korabeli megasztárok ők, sármosak, jópofák, a fizetőképes közönség kedvencei, akiknek műsora vonzza a hirdetők pénztárcáját, mint méhet a méz. Az pedig már eleve a kor szórakoztatóiparának felépítéséből adódik, hogy a maffiához is fűzik őket lazább-szorosabb szálak (lásd még: Frank Sinatra), amelyek időnként épp úgy jelenthetik a teljesítménykényszer és a nyakukon szoruló hurok terhét, mint a konkurencia finom eltávolítását, vagy a zártkörű klubokba való bebocsátás kiváltságát. Nem beszélve a láda homárról.
Az embert próbáló maratoni fellépéssorozatok szusszanásnyi szüneteiben pedig pontosan úgy ütik el az időt, ahogy az a sztároktól szinte elvárás: drogok és prostik nyújtotta hedonista mámorba süllyedve. Már épp teljesítőképességük határára érnek, amikor a sors megálljt parancsol milliomos playboyok irigylésre méltó életvitelének: egy halott lányt találnak szállodai szobájuk fürdőkádjában. Noha a gyanú leghalványabb árnyéka sem vetül a színészekre (kinek lenne az érdeke?), ez a pont mégis karrierük végét jelenti, s soha többet nem lépnek fel együtt. Évtizednyi távolságból egy oknyomozó újságírónő, Karen O'Connor kapja a megbízást, hogy felvegye a kapcsolatot a két, kissé már megöregedett, s pocakot eresztett egykori bálvánnyal, akiket ímmel-ámmal még meghívnak ugyan egy-egy reggeli beszélgetős műsorba, de igazából már a szobalány sem mind ismeri fel őket. Látszólag a duó karriertörténete a téma, ám valójában Karent mindebből csak egyetlen mozzanat érdekli: a halott lány a fürdőkádban. És aztán meg is lepődik, jól.
Két abszolút sztárszínész, két férfi-idol, Colin Firth és Kevin Bacon viszi hátán a történetet, s köztük a nem túl nagy meggyőződéssel újságírót játszó Alison Lohman igyekszik irányítani a férfifejeket, váltakozó sikerrel. Pedig mégiscsak neki kellene a központi figurává válnia, főképp, hogy konkrétan a film olyan, mint a világ maga: minden a szexről szól benne. S e téren a film nőábrázolását látva minimum egy hűhát illik elereszteni. Karen tudniillik a sztoriért mindent megtesz: lefekszik férfiakkal, nőkkel, drogot szed, és egy árva fél pillanatig se gondoljuk, hogy teszi ezt orrát csipesszel befogva, undortól remegő gyomorral, vagy történetesen mert amúgy is egy kurva. Ehelyett fordítsuk meg gondolatban a nemek szerepét (ez amúgy is megtörténik a filmben itt-ott...), s képzeljük el, ha oknyomozó riporterünk férfi lenne. Ugye, mindjárt nem találnánk benne semmi kivetnivalót! Hogy mást nem mondjunk, James Bondnak hiába vannak szuperfegyverei, különleges intelligenciája, remek fizikai felépítése, s szinte emberfeletti bátorsága, ha nem bújik ágyba egy-egy szovjet kémmel, már úgy felrobbantották volna a világot ilyen-olyan Blofeldek, hogy csak kapkodnánk a fejünket. És nem csak Karen karaktere, de a film nőszereplői szinte egytől egyig úgy használják fel szexualitás vonzerejüket céljaik elérésében, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, illetve helyesbítek, mintha ennek filmen történő őszinte ábrázolása volna az, merthogy eddig ez ritkán volt így.
A történet természetesen nem merül ki az erotikában, attól függetlenül is lebilincselő, összességében mégis azt mondanám, Az igazság fogságában az elmúlt uszkve tíz év legszexibb krimije.
