Vannak mondatok, amikre már csak azért nem figyelünk oda, mert tudjuk, hogy közhely, pedig valójában egyszer sem gondolkodtunk még el rajta. Az egyik ilyen, hogy az útnak sosincs vége, a lényeg maga az utazás; vagy ahogy Madách fogalmazta meg Faust-remake-jében: az élet célja a küzdés maga.
Mendes szerint a világ
Jelen állás szerint a filmes berkekben Sam Mendesnél senki nem ért jobban ahhoz, hogy elgondolkodtatva kérdőjelezze meg a késő-huszadik századra megdermedt, az egyén és a család viszonyát uraló társadalmi normákat, szóvá tegye a dogmatikus elvárások kivitelezhetetlenségét. Ám mindezt nem Larry Clark vagy Todd Solondz a kertvárosi lét álságát kritizáló vehemenciájával teszi, hanem olyan finoman, elnézően, sőt humorosan, hogy nem is lehet klasszikus értelemben provokatívnak nevezni. Egyik-másik filmje után az ember mégsem képes már ugyanúgy nézni a világra. Jóllehet az Amerikai szépség óta sem annak - a fenti keretek között értett - radikalizmusát, sem sikerét nem tudta azóta megismételni, a tavalyi A szabadság útjai is kényes témák húrjait pengette (szép dolog a család, de mi van, amikor a férfi inkább Párizsba menne önmegvalósítani?), most pedig a mindhárom közül a legkönnyedebb hangvételű Továbbállókkal is igazolja, ritka éles szemmel látja át a jóléti társadalom emberének zsigeri, leggyakrabban ki sem mondott frusztrációit.
Monogamy
Burt és Verona életük fordulópontja előtt állnak, ugyanis gyerekük lesz. Nem veti fel őket a pénz, meg nagyon elképzelésük sincs, hogy mit is kell ilyenkor csinálni. Nyakukba veszik hát az országot, rokonokat és barátokat látogatnak sorra, csupa gyerekes ismerőst, kimondva-kimondatlanul egy ideális családmodellt keresve. Az egyik szülő a vasszigor, a másik a játékosság híve, az egyik önállóságra a neveli a gyereket, a másik a nyugdíjig szoptatná. Elsőre mindegyik család tökéletesnek tűnik, ám hamarosan kibuknak a problémák, a leplezett, tompán fájó igazságok. Ők ketten pedig Ádám és Évaként járják a road-movie szabályainak megfelelően az újabb és újabb színhelyek/epizódok útját, mindig tanulva egy kicsit, végül pedig levonva a konzekvenciát.
Mint mondtuk, az említett három film közül valóban ez a legkönnyedebb, nyoma sincs benne a másik kettő metsző társadalom-tükrének. Eleve a problémafelvetése is egészen kézenfekvő: ha felmerül a gyerekvállalás kérdése, az emberen kiül a pánik. Ez az érzés pedig épp olyan természetes, mint amennyire Kevin Spacey frusztrációja, és Leonardo DiCaprio bizonytalansága természetes volt, csak ez most nem annyira véresen komoly. Felteszem, Mendes ezért is választott főszereplőnek egy vérbeli, bár még feljövőben lévő komikust. John Krasinski már szerepelt a rendező - egészen más hangulatú - Bőrnyakúakjában, nekünk feltehetőleg mégis inkább a tévéképernyőről, nevesül az Office című sitcom amerikai változatából lehet ismerős - már amennyiben felsejlik a hatalmas szakáll mögül Jim karaktere.
A sosem volt paradicsom
Láthatóan nincs új a nap alatt, mégis milyen fontos volna, ha a képesek lennénk felfogni, mit is akar mondani Sam Mendes filmje: valójában egész életünket a különböző szerepekben való sikeres megfelelés küzdelme jellemzi, illetve eleve az, hogy kihámozzuk ebből a nagy káoszból, hogyan is kellene viselkednünk - például szülőként. És a válaszkeresés hajszájának csak az a felismerés vethet véget, ha elfogadjuk, nincs tökéletes modell. Nincs recept, nincsenek szabályok, nincs biztos pont. Ez elsőre ijesztő lehet, valójában nagyon is megnyugtató. Mert a legtöbb, amit tehetünk, hogy küzdünk, és bízva bízunk.
Kinek ajánljuk?
- Fiatal házasoknak feltétlenül!
- Akik szívesen járnának egy Sam Mendes nevű pszichológushoz.
- Akik kíváncsiak rá, milyen lenne egy modern és könnyed Az ember tragédiája.
Kinek nem?
- Az ölős-lövöldözős filmek kedvelőinek.
- Tiniknek.
- Kommunában élőknek.
8/10
