zene: Rob Simonsen
   kiadás éve: 2013
   kiadó: Columbia
   játékidő: 23:53


     Noha napjainkban sokan rácsodálkoznak, az úgynevezett "coming of age" filmműfaj (nevezzük jobb híján felnövéstörténetnek) nem kifejezetten új keletű, hiszen már az 1986-os Állj mellém is e kategóriába sorolható. Egyik jellemzője, hogy gyerek/kamasz karakterei valamilyen módon szétfeszítik a szülői, aranyból csak ritkán lévő kalitka rácsait, és ebből kirepülve olyan események sodrásába kerülnek, melyek további életükre is komoly hatással lesznek. Az első igazi nyár főhőse a 14 éves, visszahúzódó Duncan (Liam James), aki elvált szülők gyermekeként őrlődik: noha ő inkább apjával lenne, a sors az anyja (Toni Collette) mellé helyezte. A családi nyaralásnál bármi jobbat el tudna képzelni, hiszen a családot ezúttal már anyja, mostohaapja (Steve Carell) és utóbbi lánya jelenti, ám a "betolakodó" duóval nem éppen felhőtlen a kapcsolata. A nyaralóba érkezést követően Duncan unalmában - és a többiektől elmenekülve - elkezdi felfedezni a környéket, így talál rá egy közeli aquaparkra, melynek vezetője (Sam Rockwell) felkarolja a gyámoltalan fiút, és munkát ad neki az élményfürdőben. A burokból kiszabaduló srác előtt ezzel kinyílik a világ, barátokat szerez, és talán még az otthoni problémákat is képes lesz más szemmel nézni.
     Nagyon ritkán látni olyan karaktert egy moziban, mint amilyet itt Sam Rockwell testesít meg. Rockwellről lehetne megmintázni a lazaság szobrát, zseniálisan hozza a felelőtlen, bármit félvállról vevő nagy gyereket. Szó szerint minden egyes megszólalása élmény, lehengerlő dumája hallatán a térdünket csapkodjuk, és ez a lazaság mindvégig természetes, zsigerből jövő marad. Liam James méltó partnere tutyimutyi kamaszként, az ember legszívesebben beletérdelne a hátába, de mindössze azért, hogy a lúzerpózba merevedett, csapott vállait jóindulatúan a helyükre rántsa, és hogy végre nyögjön ki valami értelmeset is a helyes szomszéd lánynak. Utóbbit AnnaSophia Robb játssza, aki a kortársai közül kilógó, azoktól eltérően nem felszínes csaj szerepére született. Toni Collette-nek is akadnak nagy momentumai, amikor egy-egy pillantással többet mond el egy fia és új férje között gyötrődő asszonyról, mint más kollégája szöveges szereppel. És itt van Steve Carell, aki egy nem feltétlenül gonosz, de annál jellemtelenebb bunkóként bukkan fel, s öröm utálni.
     Az élményparki dolgozóként egy-egy remek mellékszerepet magukra osztó író-rendező-színészek, az Utódok forgatókönyvéért Oscar-díjat elnyerő Jim Rash és Nat Faxon egyedi hangulattal átszőtt filmjéről gyakorlatilag csakis méltatást találni kritikusi és nézői szinten egyaránt, ami nem is meglepő, mert a legtöbb, nem eleve vagánynak született embernek ismerősek lesznek az igazi életbe még csak belekóstoló srác viszontagságainak egyes részei. Hiszen mindenki került már olyan szituációba, amikor azt érezte, hogy totálisan kilóg egy, csak a körülmények összehozta ideiglenes társaságból, és hogy szívesebben lenne bárhol máshol. Ezen kívül nem kevés olyan ember akad, aki számára az első igazi nyár hozta el az első igazi szerelmet is, ahogy az Duncannel történik, valamint az is torokszorítóan ismerős, amikor egy nagyszerűen sikerült nyaralás legvégén fájó szívvel hagyjuk ott a helyet, vagy a röpke idő alatt szerzett ismerősöket, akikkel valószínűleg sosem találkozunk többé. Egy igazán élményszámba menő, szívmelengető mozival állunk tehát szemben, ahol a jellemfejlődés hihetően történik, hiszen megszokott közegéből nem robbanásszerűen tör ki a főhős, mindez pedig a megállíthatatlan Rockwell-lel kombinálva az elmúlt évek egyik legszerethetőbb elegyét képezi.

     Valószínűleg a közönség szeretete játszott közre abban is, hogy ami néha nagyobb moziknál nem valósul meg, itt megtörtént: a soundtrack mellett - igaz, csak letölthető formában, de - a score is megjelent. A válogatásalbum (rajta többek közt az INXS, Robert Palmer, valamint az egyszámos Mr. Mister, illetve az Edie Brickell and the Gaddabouts formáció két új dalával) nem különösebben kihagyhatatlan, ám a szcénák alatt mindegyik felvétel tökéletesen megtalálta a helyét. A lényeg azonban az instrumentális zenén van. Ahogy nem egyszer írtam már, egy score esetében mindig az adott mozi alatti helytállás a legfontosabb, amennyiben azonban nemcsak a képekkel együtt, hanem önálló zeneműként hallgatva is kiválóan funkcionál, az plusz értékkel ruházza fel. Az első igazi nyár aláfestése esetében is pontosan ilyesmivel van dolgunk: amikor még nem láttam azt, amihez készült, már akkor megfogott. A komponista Rob Simonsen, aki A csodálatos Júliától kezdődően A család kicsi kincsén át egészen a Pi életéig, az Oscar-díjas Mychael Danna munkatársa volt hangszerelőként és kiegészítő zeneszerzőként, az 500 nap nyárnál pedig már teljes jogú alkotótársa lett. Simonsen pályája Carellét is keresztezi néha, hiszen a most tárgyalt produkció mellett zeneszerzőként jegyzi a Míg a világvége el nem választ, valamint napjaink egyik nagy kritikai sikere, a Foxcatcher aláfestését is.

     Az első igazi nyárhoz egy jellegzetesen független filmes muzsika született, mely talán A család kicsi kincsének score-jához áll közel hangulatban (mínusz annak folkos jellege). A költségvetés ilyenkor nem teszi lehetővé nagyzenekar alkalmazását, emiatt az efféle kis filmeknél eleve más irányba mozdulnak el az aláfestést illetően az alkotók. Ha nem betétdalokkal hidalják át a problémát, akkor a megoldás vagy az elektronikus, vagy a néhány hangszeres megközelítés lesz - most épp az utóbbi. Ezúttal a látszólagos hátrányból indulás lett az oka annak, hogy egy remek zenécske született. Zenécske, írom, hiszen alig 24 perccel van dolgunk, de érdekes módon ez a filmben olyan jól oszlik el a betétdalok között, hogy utólag ennél sokkal markánsabb időtartamra tippelnénk.
     A stílus visszafogott, a főhőshöz hasonlóan csendes, kezdetben szinte félénk. Simonsen az elektronikus kiegészítéseket mellőzte, és az egyik fő instrumentumnak az akusztikus gitárt tette meg, valamint a letompított, ezáltal szokatlan hangzásúvá váló zongorát, ezeket pedig néhol lassú dob is kíséri. De felbukkan hagyományos zongora, basszusgitár, orgona, illetve egyik kedvenc hangszerem, a lap steel is, ez a normálnál visszhangzóbb, elnyújtott hangú, fektetett gitár (a YouTube számtalan lap steeles videója közül ajánlom meghallgatásra például Larry Hutcherson "Little Wing" című számát). A szerzemények jólesően melankolikusak, többnyire komótosan bandukolnak. Mivel a score teljesen egységes, szükségtelen trackeket kiemelni belőle, de személyes kedvencemként azért megemlíteném a könnyed "Return to Your Ladyfriend"-et, illetve az albumot keretbe fogó "Duncan's Theme"-et és a "The Way Way Back"-et, amelyek tökéletesen érzékeltetik a főszereplőben végbemenő változást, hiszen utóbbiban már vokált is hallunk, mely a fiú kiteljesedését szimbolizálja.

     A hasonló muzsikák reális pontozása nem könnyű, itt is felmerülhet, hogy egy szűk félórás, egy-két perces (ami most nem zavaró tény) trackekből álló score mégis miért kaphat annyit, mint mondjuk egy átlagos Alexandre Desplat-zene. Azonban ahogy filmként például A remény rabjait és a jóval monumentálisabb Ryan közlegény megmentését sem egymáshoz viszonyítva értékeli a közvélekedés száz százalékokkal, ez a filmzenék esetében is helytáll. Hiába egy puritán, pár hangszeres aláfestésről van szó, mely megalkotása mögött értelemszerűen nem áll akkora teljesítmény, mint ami egy rengeteg tagú, kórussal kiegészülő szimfonikus zenekarra írt score komponálásához szükségeltetik, Rob Simonsen igen eltalált munkájára mégsem tudok kevesebb pontot adni. A filmhez hasonlóan egy kifejezetten szerethető, kellemes darabról van szó, melyet önmagában, a mozi ismerete nélkül is élvezetes hallgatni, de ami a lényeg: a jelenetek hangulatát is nagyszerűen erősíti.