Különleges double feature-re válthatunk jegyet honi művészmozikban: a Heli után megérkezett a tavalyi cannes-i fesztivál második díjnyertes mexikói filmje, Az ígéret földje. A sokkolóan explicit Helivel ellentétben Diego Quemada-Díez debütáló munkája sokat bíz a néző képzeletére, de hatásában nem marad alul párdarabjával szemben.
A guatemalai–mexikói–spanyol koprodukció Guatemalában nyit. Három nyomortelepen élő tini spórolt pénzével a tarsolyában elindul Los Angelesbe Mexikón keresztül. Sara a biztonság kedvéért férfinak álcázza magát, a beképzelt Juan önjelölt vezér, Samuelt viszont honvágy gyötri. Hol a síneket követik, hol vonaton potyáznak, pénzt utcai performanszokkal szereznek, ha nem sikerül, lopnak. Kutyaként jár a nyomukban egy indián fiú, Chauk, aki nem beszél spanyolul, és papírjai sincsenek. A köztük lévő különbségek és egy kialakuló szerelmi háromszög dacára kénytelenek csapattá kovácsolódni, mivel az út nem csak hosszú, de veszélyes is. Illegális emigránsokként egyszerre kell tartaniuk drogkartellektől, korrupt rendvédelmi szervektől, helyi bűnbandáktól, embercsempészektől és határsértőkre vadászó amerikai polgárőröktől.
Az eredeti cím (La jaula de oro) „aranykalitkát” jelent. Ugyanez a titulusa egy 1987-es mexikói filmnek is, amit az azonos című 1983-as sláger ihletett. Amikor mexikói rendőrök Juant arról faggatják, hogy hol lakik, zavarában az „aranyálmok” választ improvizálja – innen a film angol titulusa (The Golden Dream), míg a honi cím már a mű egyfajta elemzését is magában foglalja. A nyolcvanas évekbeli ballada és film a Mexikóból az Államokba történő emigráció – mint amolyan kortárs aranyláz – passiójáról és a bevándorlólét pokláról szól. Az aranykalicka az USA, ami hiába lehetne földi paradicsom, Eldorádó a mexikóiaknak, ha csak illegális aljamunka és törvényen kívüli egzisztencia jut nekik. Nincs ez másként Az ígéret földjében sem, bár hőseink a még Mexikónál is elmaradottabbnak tetsző Guatemalából jönnek.
A mozi ifjúsági filmmel ötvözött emigránsdrámaként kezdődik. Az utazás road movie-ba, tinirománcba és havervígjátékba illően idilli egy ideig, ám ahogy hőseink egyre közelednek álmaik földjéhez, úgy fordul egyre rosszabbra sorsuk, a műfaj pedig felnőtté válásról szóló történetbe és a Gyilkos túrát idéző, thrillerbe oltott szociohorrorba megy át. A mozi több alkalommal teljesedhetne ki szabványos zsánerfilmmé, de a rendező ilyenkor váratlanul elvágja a szálat. Ha műfaji attrakciókat várunk, nem kapjuk meg. A főhősök útjuk során nem kerülnek közelebbi kapcsolatba a többnyire ellenséges helyiekkel, egymással viszont annál inkább. Road movie helyett csoportdinamikára építő túlélőfilmet látunk, mely szinte kevés szereplős zárt drámaként hat. A rendező éles distinkciót von A sebhelyesarcú Tony Montanáját idézően nagyravágyó és Amerika-mániás Juan és a jóindulatú idióta Chauk között. Nem kérdés, hogy kinek a pártjára áll: az indián az európai gyarmatosítás előtti Amerika hírmondója, érintetlen a globalizációtól, nem hat rá az USA vonzása, nemes vademberként már-már megváltja délibábot kergető társait, noha a csordaszellem alól nem tudja kivonni magát.
A film témája alulreprezentált a mozivásznon, a latin-amerikai emigráció problémáit nem tárgyalja túl Hollywood (az utóbbi évek talán egyetlen emlékezetes kivétele a mexikói származású, indie rétegműfajfilmben utazó Robert Rodriguez Machetéje). Pedig a bevándorlás napjainkban számos országban forró és megosztó téma, hőseink ráadásul épp az Angyalok Városába készülnek. Viszont épp a Machetével szembeállítva mutatkozik meg e film talán egyetlen gyengéje: nem mond sok újat ahhoz a bizonyos 1983-as dalhoz képest, és annak üzenetét is elsősorban az artmozik és fesztiválok közönségének adja tovább. Az ígéret földje tipikus mexikói újhullámos művészfilm, na meg feel bad movie, annak viszont tökéletes.
A film tartalmilag az „amerikai álom” kritikája, stilisztikailag pedig ennek megfelelően az álomgyári mozié – lásd a komikus szcénát, melyben hőseink cowboynak és indiánnak öltöznek egy vásárban. Az Heliben az inverzét láttuk annak, ami egy hollywoodi blockbusterben történik, e film azonban visszafogottabb, nem válik önegzotizáló “mexploitationné” vagy “latsploitationné”. Noha ugyancsak a közép-amerikai szegénység, bűnözés és korrupció témáit tárgyalja, a cselekmény immár pusztán realisztikus, az ábrázolásmód pedig dokumentarista, minimalista. A film minden ízében mentes az Álomgyár által kínált komforttól és luxustól: hét percet kell várnunk az első párbeszédre, de amit aztán kapunk, azt sem tesszük zsebre. Az indián szavait nem feliratozzák, és számos dialógus hangzik el olyan karakterek közt, akik csak néhány szót ismernek a másik nyelvéből – azt is ők tanították egymásnak.
Quemada-Díez korábban kameramanként dolgozott, még hollywoodi blockbustereket is jegyez (Tolvajtempó, A 23-as szám), viszont debütálása tanúsága szerint inkább olyan alkalmi rendezőitől tanult sokat, mint Ken Loach, Oliver Stone, Alejandro González Iñárritu és Fernando Meirelles. A költői tájképek és az amatőr szereplők körül spontánul legyeskedő kamera Terence Malick munkásságát juttathatja eszünkbe, a zárás láttán pedig Werner Herzog is csettintene.
Pont: 9/10
