Két dolog miatt izgultunk Johnny Depp új filmjére hangolódva: a rendező ne próbálja meg emberivé tenni az amerikai történelem egyik legvisszataszítóbb bűnözőjét, és hogy véget érjen a nagy átalakuló Depp hosszú pechszériája, aki már egy ideje inkább csak ripacskodik, mint játszik. Fekete mise nem okozott csalódást, bár nem fog bevonulni a legnagyobb gengszterfilmek közé.
Spicliből többféle is akad, ezt tudjuk jól, hiszen a rendszerváltás óta a hazai politikai elit jelentős része vagy beszervezőkből vagy beszervezettekből áll. Van, aki kényszerből árulja el társait, van, aki túlbuzgóságból köp, van, aki aláír, majd csak annyit árul el, amit muszáj, és van, aki a maga hasznára fordítja a helyzetet, és egész pályafutást épít informátori szerepére. Ilyen volt James 'Whitey' Bulger is, aki az FBI spiclijeként gyakorlatilag büntetlenséget kapott a bostoni alvilágban, sőt, az ügynökség tulajdonképpen neki tett szivességet, amikor a segítségével eltüntette a városból a rivális olasz bandát – de Bulger igen ritkán adott ki hasznos információt. Aztán valakinek az FBI-nál is leesett, hogy a pasas az orránál fogva vezeti a mellé kirendelt ügynököt, és Bulger menekülni kényszerült - sokáig a második helyezett volt a 10 legveszélyesebb körözött bűnöző listáján, ahol csak bin Laden előzte meg –, majd hosszú bujkálás után 2011-ben fogták el. Scott Cooper rendező (az Oscar-díjas Őrült szív készítője) fogta ezt az izgalmas, helyenként meghökkentő és véres történetet, lecsippentette a felesleges hajtásokat, egybefűzte a szerteágazó szálakat és megpróbált emberi arcot adni a szörnyetegnek.
Ha filmről van szó, a legelvetemültebb bűnözőnek is arca van – ha főszereplő, és nem ellenség -, mert kell, hogy legyen az egyéniségének legalább egy apró része, amellyel a néző képes azonosulni. Ez egy bazinagy, de szükséges filmes közhely, és a leggyakoribb ilyen vonás a lojalitás, egy sajátos becsületkódexhez való ragaszkodás, és Scott Cooper is ezt a könnyen járható utat választotta, legalábbis eleinte. 'Whitey' Bulger, akit már „befutott” bűnözőként, vagy tíz éves börtönbüntetés után ismerünk meg, semmit sem utál jobban, mint a spicliket és árulókat, a tiszteletlenséget brutálisan megtorolja, de a családja szent, és a környéken, ahol felnőtt, rendes pasasnak tartják. Ugyanakkor egy sunyi szemétláda, aki szeret másokat megfélemlíteni, szeret puszta kézzel ölni, és a gyerekkori barátként hozzáforduló, szövetséget ajánló FBI ügynököt is a saját céljaira használja fel – és ő volna a másik főszereplő, John Connolly (Joel Edgerton), a történet elején még tisztességes rendőr, aki a karizmatikus bűnöző kezei között egyszerre tehetetlen sakkfigura és kényszerű cinkos lesz. A rendező szerencsére nem finomkodik: a pszichopata gyilkos és a korlátolt, ostoba zsaru párosa pedig egy rémesebbé válik – ám végig hiteles marad -, és nem, a film nem kényszerít rá, hogy nekik drukkoljunk, bukásuk megérdemelt és törvényszerű.
Kezdjük azzal, hogy Johnny Depp végre megint jó. Félkopaszon, sárgás, hiányos fogsorral, vizenyős kék szemekkel az embert kirázza a hideg a látványától, átérezve, milyen lehetett szembekerülni 'Whitey' Bulgerrel, de Depp nem játssza túl a szerepet, tudja, hogy a hallgatás adott esetben fenyegetőbb lehet, mint a vicsorgás, de vicsorogni is tud. Ehhez jön a mindig remek Joel Edgerton segédlete, Benedict Cumberbatch játéka Bulger politikus öccseként, és egy rakás olyan arc, amikhez hasonlókat csak Martin Scorsese maffiózó filmjeiben láthattunk. A Fekete mise egyszerre profi gengsztermozi és erős életrajzi film, ám valami hiányzik belőle ahhoz, hogy nagyszerű legyen – nem sok, de egy kicsit mélyebbre kellett volna merülni abba a fekete, büdös bugyorba.
Kinek ajánljuk? Akik szeretik a maffiafilmeket és persze Johnny Deppet, illetve jártak Bostonban,. És az érdekesség kedvéért,. Martin Scorsese A tégla című, Oscar-díjas filmje ugyan egy hongkongi film, a remek Szigorúan piszkos ügyek remake-je, de rengeteget merített a Bulger-ügyből is. A 16-os korhatárkarika indokolt, elég sok véres gyilkosságot láthatunk.
