Kenneth Baranagh többek között azzal gazdagítja életművét, hogy Shakespeare műveit adaptálja a mozivászonra. Már a 2000-es Lóvátett lovagokban és jóval előbb, a Sok hűhó semmiértben is szakított a hagyományokkal: a történetet közelebb hozta napjainkhoz. Ugyanezt tette az Ahogy tetszikben is, csak kicsit másképp: a reneszánsz mesét a 19. század végére és Japánba helyezte át.
Az eredmény egészen elképesztő: a szereplők egy japánkertben bolyonganak, miközben az eredeti szöveget citálják, amelyben az Ardennek szerepelnek. A Shakespeare-hez képes lerövidített előzmények pillanatok alatt lejátszódnak, ráadásul egy hang nélkül: Frederick herceg megtámadja bátyját, aki itt most nem az ország, hanem a nagyorrúak (értsd: európaiak) kolóniája felett uralkodik. A "trónfosztás" gyorsan lezajlik, ráadásul megspékelve azzal a különleges "effekttel", hogy a herceget és bátyját is Brian Blessed játssza. Mellesleg Brian Blessed nagyszerűen hozza a két karakter közötti különbségeket, más kérdés, hogy a gonosz Frederick teljes színpadi sminkje hogy mutat a filmvásznon.
A drámán még csavart egyet a rendező/forgatókönyvíró: a De Boys fivéreket két színesbőrű színész játssza, így kuszálva össze teljesen a szálakat. A másik csavar a Shakespeare-nél állandó téma megindoklása. Itt is, mint oly sok drámájában (például a Szent Iván-éji álomban vagy a Vízkeresztben, hogy a legismertebbeket említsük) egy nő férfiruhába bújik, hogy meneküljön, ugyanakkor szerelmét félrevezesse. Az átöltözés nyilvánvaló, attól, hogy egy nő sapkát húz a fejére, nem lesz férfi, és ezt a rendező is tudja. Brannagh úgy oldja meg a problémát, hogy Rosalindát legyező mögé bújtatja: Orlando így csupán a lány szemét láthatja, ezért nem zavaró a nyilvánvaló tény.
Shakespeare szereplői az Ardennekben bujkálnak, ám folyton egymásba botlanak. Brannagh a teret még inkább összehúzza: Jaques ide-oda járkál a három tábor között, és fel sem tűnik neki, hogy milyen közel vannak egymáshoz. Ugyanakkor hiába festői a gyöngyvirágok virágbaborulása a mezőn, azért azt tudjuk, hogy ez az Ardennekben jóval gyakoribb virág mint Japánban, sőt. Vagyis a csavar dupla: valahol Angliában (talán Skóciában) zajlik a forgatás, miközben a forgatókönyv azt mondja, hogy Japánban vagyunk, pedig a dráma szerint valahol Angliában... Talán túl sok is ez így egyszerre, de abban biztos vagyok, hogy nem kell botanikusnak lenni ahhoz, hogy kilógjon a lóláb.
A logikai bukdácsolásokat a színészi alakítások hidalják át valamelyest: Bryce Dallas Howard pontosan tudja, hogy az illúziót egy hangját vastagító nő csak rontaná: férfiruhában is megmarad nőnek - pláne, hogy a történet szerint Orlandót tanítja arra, hogy a nők milyen fifikásan képesek egyik hangulatból a másikba esni. A főszereplők mellett nekem Alfred Molina alakítása sokkal erőteljesebbnek tűnt: Próbakő szerepében minden gátlás nélkül csinált hülyét magából. Üde színfolt a filmben az olyan régen látott, nagyszerű komika, Janet McTeer, az elbocsátott szolgáló szerepében.
Ugyanakkor a legjobb színészi alakítás sem tudja kiegyenlíteni a hibákat: a Shakespeare-művet kevésbé ismerő nézők elveszíthetik a fonalat. Talán mert a film eredeti nyelven szól, így elvesznek a nagyszerű párbeszédek és monológok, de az is lehet, hogy csak túl sokat rohangálnak ide-oda, anélkül, hogy tudnánk, miért teszik.
