Nemes Jeles László kényes témához nyúlt, méghozzá a holokauszt megjelenítésével kapcsolatos dogmák lerombolásának a céljával. Ez nemcsak hogy sikerült neki, de az is egyértelmű: a Saul fia a rendszerváltás óta a legerősebb magyar mozgókép, mely nemcsak beérte, hanem tovább is lépett a világ filmművészetén.
Homályos, életlen képpel kezdődik a Saul fia. Egyszer csak belép a kompozícióba a Sault alakító Röhrig Géza. Fokozatosan kísérjük őt, mintha csak szemtanúja lennénk az eseményeknek. Fokozatosan derül ki: egy szállítmány zsidó érkezik az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborba, Saul pedig sonderkommandósként kíséri, tereli az embereket.
Először egy öltözőbe, ahol számozott akasztók vannak, és a német katonák mindenkit biztosítanak arról, hogy végre itt a lehetőség a tusolásra. Miután levetkőztek, minden új érkezőnek irány a gázkamra. Az ajtók óriási robajjal bezáródnak. Saul elmenne, de egy német katona odaállítja az ajtóhoz őrködni. A következő pillanatban a halál hangjai, sikolyok és dörömbölés fülsüketítő zaja lep el mindent. A kamera megfordul, és Saul arcát mutatja: a férfi rezignált arccal, mereven áll. Már rég túl van azon, hogy féljen vagy elszörnyedjen, a borzalom sokkja már befagyasztotta az emocionális világát. Mi, nézők pedig kellemetlen közelségből szembesülünk ezzel az élethelyzettel. Nincs menekvés, a film beszippantott és a vége főcímig el sem enged. Nem emlékszem, hogy holokauszt-filmnél valaha éreztem volna ilyet.
Nemes Jeles László és Erdély Mátyás operatőr által kreált világ visszahoz valami nagyon fontosat: a film mint médium erejét és hatalmát. Noha manapság a digitális képalkotás és a 3D világát éljük, a Saul fia igazából tényleg csak filmen működhetett. A 35 mm-es celluloid képes olyan kontrasztokra, ami jelen esetben dramaturgiailag szükséges volt, csakúgy, mint a Stanley Kubrick által is oly kedvelt 4:3-as képkivágásra, ami a karakter és a néző bezártságát, a menekülés lehetetlenségét szimbolizálja.
Elképesztően sok borzalmat rendezett meg Nemes, de nem akart mindent direkten megmutatni. A gázkamrákból a hullák kicipelése, a padló felsúrolása, a kemencék megtöltése, a hamvak lapátolása mind-mind elkerülhetetlen tény, de nem ez a lényeg. Ezért sokszor a pusztulásból csak egy-egy pillantást kapunk, vagy csak homályosan látszódik a háttérben. A képi világ általi bezártság fokozását érdekes módon pont a hanghatásokkal erősítik. Hiába nem látjuk, ha halljuk: ennél erősebb mozis hatást nem is lehet elképzelni. A Saul fia a rendszerváltás óta egyértelműen a legerősebb film, melynek minden egyes képkockája megtervezetten van a helyén.
Noha a kamera mögött álló alkotók hatalma és tehetsége ez esetben megkérdőjelezhetetlen, a Saul hatásmechanizmusa esetében a főszereplő Röhrig Géza kulcsember. Nemes Jeles részéről tökéletes döntés volt, hogy nem egy képzett vagy színpadon edzett színészre osztotta Saul szerepét, mert egy alakítás minden bizonnyal gyengítette volna a koncepciót. Röhrig esetében pont az a tökéletes, hogy nem játszik, hanem „csak” jelen van.
A Saul fiának formanyelve és ábrázolásmódja játékfilmen forradalmi. Előképként, referenciaként talán egyetlen alkotáshoz köthető, Claude Lanzmann Shoah című dokumentumfilmjéhez. A Saul fia elképesztő távol áll a holokauszt-filmeket jellemző didaktikus és giccses szimbólumrendszertől, Nemes világában semmi szép nincs, vagy remény a túlélésre. A földi purgatóriumban vagyunk.
A rendező ebbe a környezetbe képzelt el egy suspense-szel teli akciófilmet: Saul egy halott gyermekben a rég elvesztett fiát véli felfedezni, és el akarja temetni. Ehhez viszont szüksége van egy rabbira, hogy elmondja a Kádist, ehhez pedig, ha kell, bejárja az egész koncentrációs tábort. Ettől a pillanattól kezdve Saul karaktere ismét motivált, egyetlen célja a végtisztesség megadása, ez pedig még a túlélési ösztönnél is erősebb. Sokkal erősebb.
Társai nem képesek felfogni, hogy számára ez fontosabb, mint az ellenállás: a Saul fia végkifejletében időközben az 1944. október 7-én történt Soderkommandó-lázadást is rekonstruálják. „Feladta az élőket a halottakért” – fogalmazzák meg a vádat Saullal szemben, akiben már rég nincs meg a túléléshez szükséges ösztön vagy félelem. Illetve azt a kételyt, hogy vajon a halott gyermek valóban a fia-e. Ebben tulajdonképpen nem lehetünk biztosak, mivel a rendező számos momentumban utal Saul sérült pszichéjére, például abban a jelenetben, amikor testközelbe kerül a feleségével, de mégsem képes megérinteni. Vagy a mű szimbolikus lezárásában, amelyben Saul az erdőben, egy szőke gyermekre pillantva, egyszer csak elmosolyodik, majd a kamera fokozatosan magára hagyja.
Meg lehet halni végre.
