[img id=416408 instance=1 align=left img]Nemrég a Tokaji Írótábor felhívása ellen tiltakozó BTK-közleményhez bejegyezted a Literán: "a hivatkozás hiánya, a tábor és a NAT közötti kapcsolat exponálásának hiánya vesz el a nyilatkozat súlyából. A Tokaji Írótábor kevesek belügye, a Nemzeti alaptanterv százezreket érint, és a kanonizációnak is meghatározóbb tere". A kettő között erős összefüggést látsz. Elmondanád, mire gondoltál?

Válaszképpen először Schein Gábornak az ÉS-ben megjelentírásából idéznék: „a felhívásban tetten érhető szemlélet és tudáshiány, vagy rosszabb esetben szándékos történelemhamisítás meghatározó befolyással volt a Nemzeti alaptanterv ideológiai-politikai alapú kiegészítésére és arra a szimbólumpolitikára, amely a kulturális-irodalmi emlékezet átrendezését is egy gyökeresen hazug közösségi identitás megalapozására kívánja felhasználni”.

Az erős összefüggést abban látom, hogy mind a NAT vitaanyagának Takaró Mihály hathatós fellépéséhez köthető korrekciójában, azaz Nyirővel, Szabó Dezsővel, Wass Alberttel való kiegészítésében, mind az írótábor felhívásában egy olyan átértékelési-kanonizációs törekvés mutatkozik, amely inkább politikai-ideológiai, mintsem esztétikai alapú. Mindkettőben mértéktévesztő „jóvátételről”, „igazságtételről” van szó. 

Mindkét esetben az irodalomtörténet-írás viszonylagos közmegegyezésének felrúgására történik kísérlet, az írótábori felhívás esetében pedig a tudományterület politikai megrágalmazására is. A felhívásban, mint azt Schein Gábor részletezi, nagyon különböző sorsú életművek kerülnek egy kalapba valamilyen, a szöveg szerzői szerint most, bő húsz évvel a rendszerváltás után esedékessé vált irodalomtörténeti rendszerváltás jegyében. Valóban ki nem adott, elhallgatott írók kerülnek egy névsorba, egyazon hiánylistára korábban is elismert írókkal (pl. Dsida Jenővel), illetve a hatvanas években már el nem hallgatottakkal, bőséggel kiadottakkal (pl. Kodolányi Jánossal). 

Másrészt a felhívás az irodalomtudomány és az irodalmi közélet valóban nagy, de részben már pótolt, kényszerű mulasztásait, pl. Márai szellemi hazahozatalát összemossa Tormay Cécile és Wass Albert elmaradt kanonizációjával. Az előbbi már közvetlenül a rendszerváltás pillanatában két monográfiával, Rónay Lászlóéval és Szegedy-Maszák Mihályéval elkezdődött, Tormayék kanonizációjának elmaradása pedig aligha független a két szerző életművének kisebb esztétikai jelentőségétől.

[img id=416526 instance=1 align=left img]Ami a NAT-ba utólag „beharcolt” szerzőket illeti, természetesen egyikük sem tehetségtelen, jelentéktelen író, csak éppen, ahogy Jelenits István a Heti Válaszban megfogalmazta, „nyilván nem tartoznak a legjobbak, a mindenképpen 'kötelezők' közé". „[H]a egy tanár az irodalomórán a két világháború közötti Erdély világát akarja áttekinteni, akkor tarthatja őket [Nyirőt és Wasst] érdekes, helyi szempontból fontos színfoltnak". A probléma az, hogy a nemzeti műveltségi minimumot (!) jelentő nemzeti alaptantervben véleményünk szerint csak a legjobb szerzőket lenne szabad nevesíteni, nem pedig az „érdekes, helyi szempontból fontos színfoltokat”. 

Nyirő Úz Bencéjében vannak nagyszerű jelenetek, például, amikor egy parasztgazda – a Bolond Istók szőlősgazdájára emlékeztetően – elkeseredésében felgyújtja a búzamezőt. Az is érdekes, a címszereplő alakját árnyaló vonás, hogy a néhol bántóan idealizált, furfangos észjárású havasi ember szerelmi kapcsolataiban egyúttal rokonszenves lúzer is. Sorolhatnánk az életműből leginkább tanítható regény értékeit és poétikai hibáit, de ennek nem most van itt az ideje. (A Nyirő-temetés körüli politikai kardcsörtetés jelenleg szakmailag megbeszélhetetlenné tette az író életművének értékeit és hibáit.) 

Említést érdemel viszont, hogy a Nyirővel eszmeileg távolról sem ellentétes oldalon álló Németh László és Féja Géza a harmincas években milyen erős kritikát fogalmazott meg a pályatárssal szemben. Ez azért is fontos, mert világossá teszi, hogy nem arról van szó, hogy egy vitathatatlan óriást a szocialista kultúrpolitika ideológiai okokból tüntetett el a magyar szellemi életből és az iskolából. Ezért is beszéltem korábban mértéktévesztő jóvátételről. 

A másik beemelt szerző, Szabó Dezső kétségtelenül óriási hatású figurája volt a két világháború közötti szellemi életnek. Elsodort falu című – vitathatatlanul antiszemita – regénye izgalmas és fontos kísérlet, néhány novellája kitűnő; pamfletíróként pedig egyenesen zseniális. A Horthy-rezsim és a hivatalos „nemzeti konzervativizmus” engesztelhetetlen kritikusának, a rendszerrel szintén szembenálló népi írók eszmeadó előfutárának emberi-politikai magatartása Nyirőétől és Wassétól eltérően már a harmincas években is sok tekintetben példaadó. 

[img id=416523 instance=1 align=right img]Tudjuk, tiltakozott a zsidótörvények ellen, élesen szemben állt a magyar politikai elit német orientációjával és az ország háborús részvételével. Azonban szerintem mindezek ellenére irodalomból (!) ő sem a nemzeti minimum része, nem indokolt a megnevezése egy olyan alaptantervben, amelyben, Kemény Zsigmondnak, Csáth Gézának vagy a Cholnoky-testvéreknek nincs helye. (Ez utóbbiak hiányát is megértem, csak a viszonyítás kedvéért említem őket. Csáth és a két Cholnoky vagy Petelei szerintem jobb novellista, mint Nyirő vagy Szabó Dezső, Kemény pedig nagyobb regényíró, és Erdélyről, a magyar történelemről mélyebb, fontosabb mondanivalója van, mint Nyirőnek vagy Wassnak.) 

Az, hogy kifogásoljuk e három szerzőnek az alaptantervben való szerepeltetését, egyáltalán nem azt jelenti, hogy úgy gondoljuk, a tankönyvekben ne szerepelhessenek. A NAT azonban alaptanterv, a különböző tantervek közös magja, amely távolról sem törekedhet teljességre. Állásfoglalásunkból a sajtó egyébként az említett írók antiszemitizmusára vonatkozó mondatot emelte ki, pedig ez a hat bekezdésből csak egyben került említésre, s önmagában nem ez volt a lényeg, nem ezen volt a hangsúly. 

(Nem gondoljuk, hogy önmagában az antiszemita megnyilvánulások kizárhatnának valakit az alaptantervből. Abba, hogy a hármak közül ki mennyire, hogyan és mikor volt antiszemita vagy szélsőjobboldali, nem mennék bele, noha ezzel kapcsolatban sok téves és bagatellizáló vélemény hangzott el, azonban ezek vitatásával újra belemennénk abba a csőbe, amibe megpróbáltak betuszkolni minket.)

A probléma a három szerző, Nyirő, Szabő Dezső és Wass „csomagban való” beemelése az alaptantervbe, a „nemzeti konzervatívnak” nevezett szerzők együttes és nyomatékos emlegetése a sajtóban. Ez teszi világossá, hogy itt nem esztétikai, hanem ideológia-politikai kérdésről van szó. Nem légüres térben született a Nemzeti alaptanterv, ezért nem lehet eltekinteni attól, hogy éppen minek, kinek a szimbólumai a nevezett szerzők. 

Ami ellen felszólaltunk, az az, hogy úgy tűnik, a három szerző nem közveszélyes nézeteik ellenére, hanem éppen e nézetek miatt került bele a nemzeti műveltségi minimumot meghatározó központi tartalomszabályozási dokumentumba. Igaz, utóbb kiderült, hogy a három író nem kikerülhetelenül kötelező, Wass csak gyermekverseivel (!) szerepel, Nyirő egy regénye, illetve Szabó Dezső értekező prózája csak választási lehetőségként kerül elő. 

[img id=416520 instance=1 align=left img]Egyesületünk azonban akkor emelte fel szavát a három szerzőnek a Nemzeti alaptantervbe kerülése ellen, amikor az alaptanterv végső változata még nem látott napvilágot, csupán Hoffmann Rózsa államtitkár asszony hivatalos bejelentéseire kellett hagyatkoznunk. Márpedig az államtitkár asszony a NAT végső változatának elkészülése, majd a kormány általi elfogadása kapcsán nagy nyomatékkal éppen azt emelte ki, hogy e három író belekerült a tantervbe. A NAT-ról pedig korábban minduntalan azt hallottuk, s a Nemzeti köznevelési törvényben is az áll, hogy a dokumentum a kötelező (!) nemzeti műveltségi minimumot tartalmazza. 

A tanterv szakmailag korrekt és megengedő megfogalmazásai csak majd' három héttel a kormánydöntés után váltak nyilvánossá. A médiából, a politikai propagandából, a kormányzati kommunikációból nem ez a megengedő attitűd sugárzott. Ráadásul a kormányzati kommunikációnak az írott rendelettől eltérő hangsúlyai valószínűleg nem maradnak következmények nélkül: a szerzők erőteljes exponálása hatással lehet az iskolafenntartók, intézményvezetők, munkaközösségek döntéseire, preferenciáíra.

A májusban elfogadott és 2013 szeptemberében bevezetni kívánt NAT-ban bőven talált kifogásolnivalót a Magyartanárok Egyesülete. Állásfoglalását februárban közzé is tette. Hogy áll most a vita?

A NAT tervezetével kapcsolatban nagyon erősen fogalmaztunk. Hadd idézzek a véleményből két kulcsfontosságú bekezdést. 

• A 2012-es Nemzeti alaptanterv – ha olyan marad, mint a véleményezendő javaslat –, nem fogja megteremteni a közös nemzeti műveltség alapját. Nem éri el saját deklarált célját, a nemzeti közösség rétegeinek, illetve tagjainak egymással való szót értését. Ugyanis az ilyen mennyiségű közműveltségi tartalom a szakiskola közműveltségi időkeretében, az összórakeret 33%-ában nyilvánvalóan nem közvetíthető. A szakközépiskolák időkeretének erre fordítható 60%-a sem elegendő ekkora tananyagmennyiség átadására. Azaz a NAT valójában csak a gimnáziumi oktatás közös műveltségtartalmát adja meg. Tehát a tervek szerint a korcsoportnak csupán mintegy 20 %-a kaphatja meg a közös nemzeti műveltségalapot. Ez nem a nemzet összekovácsolását, hanem inkább még erősebb szétszakítását eredményezi. A nemzeti identitás erősödését, a nemzet tagjainak és rétegeinek szót értését egyébként inkább a különböző csoportok közötti dialógusra, megértésre, empátiára nevelés segíthetné elő. A nagy mennyiségben megadott központi tananyag inkább a törésvonalak elmélyítését eredményezheti. 

• A Nemzeti alaptanterv jelen tervezete eklektikus és túltelített. Azért eklektikus, mert három gyakorlatilag összeegyeztethetetlen szövegréteget találhatunk benne. Egy rendkívül ideologikus, illuzórikus és voluntarista bevezető elméleti szöveget (1), egy többnyire kitűnő és korszerű réteget, amelyben a kompetenciákat, a differenciálás módszertani alapelveit, a fejlesztési feladatokat fogalmazzák meg (2), illetve a kötelező és közös közműveltségi tartalmakat. (3). Ha egy iskola komolyan veszi kötelességét, hogy megtanítsa az erősen túltelített legutóbbi réteget, akkor nem lesz ideje a kompetenciák fejlesztésére és a differenciálásra. Az egyik legnagyobb tévedés vagy illúzió, hogy megmarad a tanárok módszertani szabadsága. Ilyen mennyiségű anyagot csak kinyilatkoztatva lehet leadni. Nagy valószínűséggel visszatér a frontális módszer (munkaforma) egyeduralma. Illúzió vagy tettetés módszertani szabadságról beszélni, ha abban nem foglaltatik benne a tananyag-kiválasztás és tananyag-elrendezés (részleges) szabadsága. Úgy nem lehet differenciálni, hogy a tananyagmennyiség tekintetében nem differenciálhat a tanár – figyelembe véve a tanulócsoportok és az egyes tanulók eltérő adottságait, a nem kis részben szociokulturális hátterük különbségeiből adódó eltérő teljesítőképességet, eltérő előzetes tudást, eltérő mértékű vagy jellegű motivációt.

Született-e érdemi válasz a szakma, vagyis a magyartanárok nyilatkozatára?

Nagy örömmel kell leszögeznem, hogy szemben a Nemzeti köznevelési törvényt illető bírálatok államtitkársági kezelésével a magyar nyelv és irodalom alaptantervet készítő albizottság igen nagy mértékben figyelembe vette a bírálatokat és javaslatokat, többek között a mi egyesületünkét is. Magyarból tehát ezúttal volt dialógus, beszélhetünk szakmai-társadalmi vitáról. (Remélem, nem ártok a bizottságnak az elismerő megjegyzésekkel.)

Hadd említsek néhány igen fontos pozitív változtatást. Az egész tanterv nyitottabbá, rugalmasabbá vált, s valóban nem lényegtelen mértékű tanangyagcsökkentés ment végbe. Sok zárt lista nyitottá vált (igaz, nem a legnagyobb szerzők és az ő műveik esetében), megjelent az általunk erősen hiányolt „például” szó. Korábban a jellemző megfogalmazás a listák esetében ilyesféle volt: „három XX. századi szépprózai alkotás ([itt 11 szerző neve következik] műveiből)” – s csakis az övéikből. 

[img id=416536 instance=1 align=right img]A végső változatban a névsor elejéről a hármas szám elmaradt, és megjelent a nevek előtt a pl. szócska. Ugyanez a líra esetében korábban így szólt: „hat további mű a XX. századi magyar lírából [+nyolc író neve]”. Azaz ez a változat nem tette lehetővé, hogy valaki Orbán Ottó versei helyett, mondjuk, Petri György verseiből válasszon. 

A végső változatban a hat számnév helyére a „további művek” szókapcsolat került, és itt is megjelent a lista előtt a „például” szó. (Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy a vitaanyag listájából kikerült Faludy György, Füst Milán és Vas István neve, s helyükbe Sinka Istváné és Szilágyi Domokosé került. Nehéz ebben nem látni vitatható szempontok érvényesülését, még ha Sinka és Szilágyi Domokos életműve jelentős is.) 

Ugyanakkor a gyakorlatban a Nemzeti alaptantervben akár csak példaként leírt nevek a kerettanterv-készítők, a kiadók és a tanárok számára sokkal nagyobb súllyal esnek latba, mint a nem szereplő nevek, így hát listák nyitottsága relatív érvényű. 

A listák nyitottsága és a meg nem kötött műcímek, illetve a pontosan meg nem határozott műszám nem érvényes a legnagyobbakra: Adytól Weöresig a 9. és a 14. évfolyam között 21 kötelező magyar klasszikus lírikus szerepel, s mintegy hetven művük, Aranytól Zrínyiig pedig 16 epikus. Ebben a számban természetesen nem szerepelnek a kortársak, a világirodalom, a dráma, sőt a választhatóan kötelező, „listás” alkotók sem. (Most az ugyancsak nyitottabbá és rövidebbé tett világirodalmi listáról nem szólok.) A kívülálló számára ezek természetesen nem horribilis számok, és egy jó gimnáziumban fel lehet dolgozni ennyi szerző ennyi művét. 

Csakhogy a megadott szerző- és műszám alapjában kitölti a kerettanterveket és a helyi tanterveket, azaz továbbra is elég kis mozgásteret biztosít a tanároknak. A szakiskolában és sok szakközépiskolában pedig remény sincs ennek az anyagmennyiségnek az elsajátítása, azaz a közös (!) nemzeti minimum továbbra is csak a nemzet kisebbsége számára, a nemzeti középosztály gyermekei számára elérhető.

Nemrég ért véget a Tokaji Írótábor, és még mindig zajlik a kormány által már elfogadott Nemzeti alaptanterv vitája. Miért szólaltatok fel, milyen hosszú távra érvényes gondokat, urambocsá' veszélyeket érzékeltek? 

A tokaji tábor kérdésében nem szólaltunk fel, éppen azért nem, mert az talán nem milliókat (diákokat, szülőket, tanárokat) érintő közügy. A Nemzeti alaptanterv viszont egy szakmai szervezet számára megszólalásra kötelező dokumentum. A veszélyeket fentebb már jeleztem. Egyrészt a magyartanítás bemerevítésétől, központosításától, módszertani és szemléleti megújulásának befagyasztásától szerettük volna óvni foglalkozásunkat. Másrészt az ideológia betörését szerettük volna jelezni, ami annál is szokatlanabb, mert az irodalomtanításban már a nyolcvanas évek elején, a Szegedy-Maszák–Veres-féle tankönyvsorozattal jórészt (igaz, nem teljesen) végbement a rendszerváltás, az ideológiai-politikai kánontól való szabadulás.

[img id=416540 instance=1 align=left img]Nagyon fontosnak tartottuk, hogy az irodalomtanítás figyelembe vegye a diákbefogadó feltételezett szempontjait, hogy a tanár úgy alakíthassa a tananyagot, hogy az valóban az irodalom, az olvasás megszerettetését szolgálja elsősorban. (Ebből a szempontból többet kellett volna szólnom az 5-8. osztály tantervéről, amely egyesületünk véleménye szerint még kevésbé szolgálja ezt a deklarált célkitűzést.) A „javított kiadásban” is megmarad az az általunk erősen kifogásolt elv, hogy élő szerzők nincsenek nevesítve a tantervben. 

Természetesen nehéz lenne a választás, de a nevek hiánya és az igen alacsony műszám az irodalmat akaratlanul valami lezárt hagyományként prezentálja. Szerintünk pedig a kortársak nagyobb súllyal való szerepeltetése az irodalomtanítás megújulásának egyik alapfeltétele, múlt és jelen kölcsönhatását, a hagyomány elevenségét csak a művek párbeszédének felmutatása biztosíthatja. Konferenciáink és nyári táboraink ezért vetnek nagy hangsúlyt a kortárs szerzők megismertetésére, tanításuk lehetőségeinek exponálására. Szerintünk szemléleti-hermeneutikai hiba is rejlik az élők nevesítésének elmaradásában. 

Azt a látszatot kelti, mintha a halott szerzők helyzete a kánonban megingathatatlan lenne, az eleveneké pedig teljesen bizonytalan. Például Déry Tibor (!?), Fejes Endre, Lengyel József eltűnése az iskolai kánonból önmagában is jelzi a múlt változékonyságát. A régebbiek közül Juhász Gyula vagy Tóth Árpád le-, Szabó Lőrinc felértékelődése jelzi a hagyomány nyitottságát. Az életműveken belüli hangsúly-áthelyeződésekről nem is szólva. 

Nem hiszem, hogy Tandori Dezső, Esterházy Péter vagy Nádas Péter helye a kánonban bizonytalanabb lenne, mint mondjuk, a kitűnő Gion Nándoré vagy Sütő Andrásé. Az élők nevesítését azért is elengedhetetlennek tartanám, mert a jelenlegi lista a kelleténél és a kortársak befogadását lehetővé tevőnél régiesebb líra- és prózapoétikákat tud csak megismertetni. 

A kulturális kormányzat értékközpontú szemléletről beszél. Milyen értékekről beszélünk, és van-e az értéknek mértékegysége, mérhetősége szerinted?

Nem tudom értelmezni az értékközpontúságot. Szerintem az iskola, ha egy kicsit is jó, mindig értékközpontú, értékközvetítő. A kérdés, hogy a személyiségértékeket és a közösségi értékeket hogyan viszonyítjuk egymáshoz, ne adj isten, hogyan állítjuk egymással szembe. Nekem az a benyomásom, hogy az alaptanterv, illetve a Nemzeti köznevelési törvény – néhány általános deklarációtól eltekintve – elhanyagolja a személyiségértékeket, és egy elvont és veszélyesen statikus nemzetiidentitás-koncepcióval dolgozik. 

A kompetenciákat (amiknek az ismeretek és az attitűdök ugyanúgy részei, ahogyan a képességek), mintha kevésbé tartaná fontosnak, mint az úgynevezett ismereteket. Azért beszélek „úgynevezett” ismeretekről, mert a névsorok, a műcímek és a tartalmi kivonatok nem jelentenek valós és személyes tudást. 

Az érték és a mérhetőség problematikája igen bonyolult kérdés. Hiszek például a pedagógiai hozzáadott értékben vagy az országos kompetenciamérések fontosságában, de nem hiszem, hogy a hazafiság mértéke vagy az erkölcsi nevelés eredményessége mérhető.

Szerinted mint a szakma fontos képviselője és tapasztalt tanár szerint milyen az ideális Nemzeti alaptanterv az irodalom szempontjából? Mit kell elsősorban szem előtt tartania?

Szerintem az ideális alaptanterv igenis kompetenciaközpontú, bár valószínűleg a kompetenciákat néhol konkrétabban és mérhetőbben kellene megadni, mint a 2003-as alaptanterv. Az irodalom esetében, mivel itt az eset (a mű, a befogadás) nem vonható általános szabály alá, nem előtte is létezett esztétikai elvek puszta megtestesülése (lásd Gadamer Kant-interpretációját), nem vetem el a minimum, a minimális műlista magadásának lehetőségét. 

[img id=416541 instance=1 align=right img]Azonban még rövidebb és még nyitottabb szerzői és műlistákat tartanék célszerűnek. Azt is lehetővé tenném, sőt szorgalmaznám, hogy a nagy klasszikusok feldolgozásában is nagyobb szabadsága legyen a tanárnak: Aranyt is, Petőfit is, Csokonait és Berzsenyit is, Babitsot és Kosztolányit is, Adyt és Móriczot is kell tanítani, de az, hogy kinek az életművében merüljenek el jobban a diákok, az nagymértékben függjön az adott tanulócsoporttól, annak alakulástörténetétől, olvasói beállítottságától is. 

A korábban kifejtettek jegyében a kortárs irodalomnak pedig nagyobb teret biztosítanék. Fontosnak tartanám, hogy már a NAT is sugallja a művek eltérő kontextusokban való tanításának szükségességét. A kronológia mellett (nem helyett!) érvényesülhessen a konvenciótörténeti szempont, a problémacentrikus felépítés, a jelenből való kiindulás, a „rákmenet”, az archetípusok köré építkezés – és így tovább. 

Te - ha csak rajtad múlna - mit tanítanál és hogyan a jövő nemzedékének?

Kevesebbet, de alaposabban tanítanék. Egyes műveknél hosszú hetekig időznénk el, másokat csak felületesebben vennénk. Figyelembe venném a populáris kultúrát is. Picit (de csak picit) jobban figyelembe venném a gender-szempontokat. A diákoknak nagyobb választási, sőt műajánlási lehetőséget adnék. 

Váltogatnám a mélyfúrásokat és az áttekintéseket. Nagy hangsúlyt tennék a régi és új művek párbeszédre, és e „párbeszédet” tananyag-elrendezési szempontként is alkalmaznám. Teret biztosítanék az előző válasz végén említett, különböző tananyag-kiválasztási és -elrendezési szempontoknak. Közhely, de olvasni és gondolkodni tanítanék, olvasni, értelmezni és értékelni.

A Litera az Arató Lászlóval közölt interjút vitaindítónak szánja, és megkérdez más, a témában érintett írókat, irodalmárokat, tanárokat, közszereplőket is. A velük készült beszélgetéseket hamarosan olvashatják oldalunkon.

Az interjúhoz kapcsolódó anyagok a Literán ITT és ITT is megtekinthetők.

Címlap- és leadfotó: Kummer János

A szerzőkről készült fotók sorrendben:

1. Nyirő József

2. Szabó Dezső

3. Csáth Géza

4. Petri György

5. Déry Tibor

6. Szabó Lőrinc