Elárulom, hogy szerintem is lakik egy pár (milliárd) értelmes lény ott kint a világűrben, és azt is, jó lenne velük találkozni. Így hát becsábultam Robert Zemeckis rendező Kapcsolat című mozijába. (Ő csinálta a Forrest Gump című sikerfilmet.) Addig nem bántam meg, amíg mutatták a rengeteg szupertudományos ketyerét, melyekkel a világűrt fürkészik, a rádióteleszkópok, csodakomputerek, radarszondák elvarázsolnak. És mivel a filmcím sejtette, hogy valaki fog onnan jelentkezni, nem lepődtem meg, mikor Jodie Foster - ő a csillagász - végre vette az üzenetet. Habár elég bonyodalmas volt a szöveg: csupa prímszámokból álló sort küldtek az ottaniak, de a kis nő nagy logikával ebből arra következtet, hogy ezt az üzenetet csak számtanhoz értő, vagyis a mienkétől fejlettebb intelligenciájú manusok nyomhatták a Földre.
Ha eddig tudomány volt a tét, úgy ettől kezdve minden megváltozik, egyszerre mindenki beleszól a kutatásba: a nemzetbiztonsági főmufti (hátha azok ott kint meg akarnak támadni), a fundamentalisták (a tudomány keresztezi isten akaratát), macho főnökök (a kutatás vezetője le akarja nyúlni a doktornő eredményeit; sikerül is neki, naná - férfitársadalomban élünk. A filmen persze jól ráfázik erre a szemétségre...)
De hát Jodie Fostert sem játékgyurmából csinálták, visszavág és kiharcolja magának, hogy még az Elnök is támogassa. Sőt építenek egy új, fénysebességgel rohanó rakétát, a Föld lakói közül kiválasztanak vagy tíz jelöltet, aztán mégis az a szemét főtudós repül a Vega csillagba, oda, ahonnan az üzenetek jöttek. Hát innen kezdve már nagyon haza akartam menni: a tolakodó tudóst egy vallásos fanatikus felrobbantja, de Jodie Foster mégiscsak repülhet - nem itt, másutt. Nem mesélem el. Lényeg az, hogy bár rémes az utazás, de neki megérte, mert a paradicsomban ér földet és találkozik - na mit gondolsz, kivel? - apukájával, aki még gyerekkorában meghalt. Apu mondja is, hogy nagyon sajnálja, hogy olyan korán végződött a földi látogatása, de azzal vigasztalja tudós gyermekét, hogy ettől kezdve majd rendszeresen fognak repkedni az emberek oda meg vissza... Rémes.
Mit csináljak: sci-fiben vagyunk. Meg aztán a dolgon segít valamit, hogy ezt a naiv baromságot visszavonja a film, kiderül, hogy Jodie Foster egy baleset áldozata lett, csak fantáziálta azt, ami történt, néhány másodperc alatt összetörött a fényrakéta, és a lány eszméletét vesztette. (De azért maradt egérút a fantázia számára: merthogy a kamera ugyan semmit sem tudott felvenni a Vega csillagon történtekből, az űrhajóban mégis másfél órán át működött, míg itt a Földön csak pár másodperc telt el. Ügyes...)
Nekem nem is a sztori volt az érdekes, hanem az a körítés, ahogy ezt az egész E. T.-ügyet tálalják. Voltaképp mindenki ellenzi ezt a projektet. Az író (és pap) azért, mert szerinte a tudományból és technikából nem sok jót kapott az emberiség, inkább a Földön csináljunk rendet. (Van benne valami...) Az Elnök azért, mert hátha csökkenni fog népszerűségi indexe, a jónép azért, mert retteg az ismeretlentől vagy az isten haragjától. A férfiak azért, nehogy már egy nő fusson be elsőnek a világűrlakók parkolójába... Vagyis: ha a sztorit csak apropóként fogod fel, kiderül, hogy a film tele van csipkelődéssel: mekkora szemétdomb az a világ, amiben élünk.
Sőt, ha akarod, ez a mozi voltaképp napjaink mentális fordulatát mutatja be. A jónép itt már mindenben elvesztette bizalmát: nem bízik a tudományban, nem hisz a politikának, gyanakszik az írókra, a prédikátorról kisül, hogy terrorista - a bizalmi válság akkora, hogy a sztori végére már csak a földön- kívüliek kínálják egyetlen reménységét. Sivatagban élünk. Egyébként ezzel fejeződik be a film: Jodie Foster ott ül az új- mexikói sivatag szélén és tanakodik.
Van min.
