Francis Ford Coppola filmjének sztoriját valószínűleg mindenki ismeri, talán még azok is, akik nem látták az 1979-es első változatot. A háború- és gyilkolásfüggő Willard százados (Martin Sheen), talán bűneiért cserébe, azt a megbízást kapja, hogy hajózzon fel a vietnami háborún keresztül kanyargó fiktív Nung folyón, egészen a kambodzsai határvidékig, és ölje meg Kurtz ezredest (Marlon Brando), aki a hadsereg szerint megőrült, "egészségtelen módszereket" alkalmaz, pontosabban egy bennszülött törzsi hadsereg vezetőjeként úgy viselkedik, mint egy vérengző, barbár istenség, miközben különbejáratú háborúját vívja a vietkong ellen.
Lehet, hogy az elmúlt években túl sok hiperrealista háborúsdit láttam, de kevésbé beleélő hangulatomban valahogy még a Valkűrök lovaglására elkövetett helikoptertámadás és a Du Long hídi jelenet is özönvíz előttinek tűnt, a burjánzó pszichedelikus pirotechnikát pedig őszintén szólva egy idő után unalmasnak találtam.
Egyébként is inkább a tébolyra, az abszurditásra és az alászállásra figyeltem, amelynek megjelenítésében Coppola filmje a maga műfajában szerintem máig verhetetlen. Ebben persze múlhatatlan érdemei vannak Joseph Conradnak, aki A sötétség mélyén-ben megteremtette Kurtz figuráját.
A Coppola filmjének alapul szolgáló kisregényben az elefántcsont-kereskedő Kurtz, aki a kongói őserdőben istenséghez illő eljárással karóra tűzött emberfejekkel keríti be házát, "elrúgta magát a földtől", "nem volt semmi sem alatta, sem fölötte".
De erről inkább Conrad: "Vágyai kielégítésénél híjával volt az önmegtartóztatásnak... Az őserdő azonban rettenetes bosszút állt rajta..., olyan titkokat suttogott el neki, amelyeket addig nem is sejtett magáról... és e suttogás ellenállhatatlanul lenyűgözőnek bizonyult. Éles visszahangot keltett benne, mert legbelsejében üres volt."
"Őserdei elhagyatottságában önmagába pillantott... és beleőrült". Elfonnyasztotta "az emberiségbe vetett hitét önnön őszinteségének végső föltárulkozása" . Átkukkantott "azon a mezsgyén", és pillantása elég éles volt, hogy "behatoljon a sötétségben dobogó valamennyi szívbe. Összegezett - és ítélkezett. 'Borzalom!'".
Kurtz az Apokalipszis rendezői változatában is jelzésszerű figura marad, Coppola csak a névvel, az átemelt dialógusokkal és persze a rengeteg levágott fejjel idézi meg A sötétség mélyén Kurtzának világát. Semmivel sem tudunk meg többet arról, hogyan vált olyan lénnyé, akinek halálát már "parancsnoka", a dzsungel is kívánja, de legalább annyi kiderül, milyen praktikus megfontolásból ment túl a hadvezetés "hazug erkölcsén".
A világ legnagyobb technokráciája szerinte azért nem tudja legyőzni ezt az agrárkultúrát, mert a katonák egyéves szolgálati idejük alatt dilettánsok és háborús turisták maradnak. A maga részéről le is vonja a következtetést: olyan hadsereget szervez, amelynek tagjai "képesek hasznosítani ősi gyilkos öszöneiket - érzés, szenvedély és ítélet nélkül." "A borzalom és az erkölcsi terror a barátunk. Ha nem azok, akkor félelmetes ellenségek" - foglalja össze a film vége felé Willardnak a háború lélektanáról alkotott elképzeléseit.
Akárcsak Conrad Kurtza, az ezredes is belebetegszik abba, hogy megkísérti a "valódi szabadság: a szabadság mások véleményétől, sőt, önmagunk véleményétől. "Ennek az embernek az elméje tiszta, de a lelke őrült... Haldoklik" - árulja el Willardnak a Kurtzért rajongó, helyi bohócként tevékenykedő fotoriporter (Dennis Hopper).
Lassabb, kerekebb, mélyebb, jobb - szerintem
Coppola összesen 49 percben két hosszú és néhány rövidebb jelenetet iktatott be a sötétség mélyére vezető pszichedelikus alászállásba. Egy-két jelenet pedig máshová került, például az, amelyben a járőrcsónak legénysége a Satisfaction című slágert hallgatja a múltból. Csak most Willard egy világvégi, lepukkant táborban két hordó benzinért összehozza a legénységet a Playmate-nyuszikkal, akik Hau Phaut szürreális raktárbázisán korábban erotikus haknival próbálták szórakoztatni a túlfeszített szexuális érdeklődésű katonákat.
Lance, a hullámlovas (Sam Bottoms), akinek a háború izgalmasabb, mint Disneyland, ebben az új, negyedórás jelenetben egy helikopterben, egy giccses lelkű év szépe és egy fémkoporsóból kiguruló hulla társaságában kezdi meg igazi alámerülését természetének törzsi mélyrétegeibe, hogy Kurtz angkori templomrom stílusú táborába már úgy érkezzen, mint aki hazatalált.
A jórészt Lance LSD-s szemüvegén keresztül fényképezett Du Long hídi megálló után a rendezői változatban szintén egy új, csanem húszperces rész következik: látogatás egy francia telepes családnál, amely birtoka védelmében milíciaként is működik; Clean (Laurence Fishburne) temetése; indulatos történelmi és aktuálpolitikai vitakör a vacsoraasztalnál; Willard ópiumos, erotikus tripje Coppola nőjével.
Ebben a lassabb folyású új változatban kissé összetettebbé válnak az első változatban nem túl kidolgozott karakterek: Coppola még Kurtzot is kibillenti a titokzatos, barbár istenség szerepéből egy jelenet erejéig, amelyben egy sereg gyerek között ülve 1967-es Time-cikkeket olvas fel Willardnak, mielőtt kiengedné börtönéből.
"Nem bummal, csak nyüszítéssel"
Bár szerettem azt a képsort, amiben a stáblista háttereként a Doors The End-jének zenéjére vagy öt percig robban és lángol a dzsungel, háttérben a templommal, sohasem értettem, hogy kerül ide. Miért is kérne a hadsereggel és a megrendelésre gyilkolással éppen szakító Willard légicsapást Kurtz táborára?
Hogy jön ide bármiféle bumm, mondjuk azután, hogy Kurtz szavalgatja Willardnak T. S. Eliot Üresek című, Kurtz uraság meghalni! alcímmel ellátott költeményét, amelyet a fotoriporter még meg is magyaráz:
"'akik nyitott szemmel átkeltek a halál másik országába'. Ő tényleg odaát van. Érted mit beszél ez az ember?... Ilyen kibaszottul múlik el a világ. Nézd meg ember ezt a kibaszott szart, amiben vagyunk. Nem bummal. Csak nyüszítéssel."
Most nincs semmiféle bumm, csak a halált megkönnyebbülve fogadó Kurtz utolsó szavai ismétlődnek, miután Willard és Lance megindul vissza a folyón, magára hagyva Kurtz isten nélkül maradt, lefegyverzett gyermekeit. Majd a stáblista, fekete alapon fehér betűkkel. Most nekem valami ilyesmi volt.
