Mel Gibson újra történelmi filmet rendez. Maja passió a rettenthetetlen Jaguár Manccsal? Éppen nem: még ha némi joggal látjuk is bele a rendező korábbi sikereit, az Apocalypto zseniális és egyedi alkotás. Meg merem kockáztatni, hogy Mel Gibson legjobbja.
Az Apocalypto engem lenyűgözött, de kíváncsi vagyok, vajon mit szólnának hozzá a régi maják? Ez a kérdés talán a legfontosabb, amit a filmmel kapcsolatban feltehetünk. Mel Gibson ugyanis arra törekedett, hogy a lehető leghitelesebben mutassa be egy olyan kultúra mindennapjait, amelynek a nyomait csak romokban, értetlen európaiak feljegyzéseiben, mítosszá öröklődött törzsi hagyományokban találni meg. Ennek a vállalkozásnak pedig sok a buktatója.
A "mindennapok" kifejezés nem tévedés: a reklámokkal ellentétben valójában szó sincs a maják végnapjairól. Sejteni lehet ugyan, hogy azok elérkeztek, de nem találkozunk sem a hódító európaiakkal, sem a nagyvárosok kipusztulásával, sem a népet megtizedelő járványokkal. Egy olyan civilizáció életét látjuk a vásznon, amely még nem tudja, hogy eljött a végzete.
Ebben az öröknek és változatlannak tűnő világban él az esőerdő közepén, távol a városoktól, Jaguár Mancs. Az ifjú vadász a falu vezetőjének fia, szép felesége és okos kis gyereke van, megbecsülik a többiek. Még fontosabb, hogy miután nagyapja és apja is ezeket az erdőket járta, ő is itt fogja majd leélni az életét, és a gyermekei is itt fognak vadászni őutána. Az erdő és a falu, a hagyományok és a békés élet mind örök. És mégis ez az utolsó napjuk.
A messzi városokból egyszercsak megérkeznek azok, akik őket vadásszák: a harcosok, olyan piramisok árnyékából, ahol szíveket tépnek ki és mutatnak fel az isteneknek a kegyetlen főpapok. Elhurcolják Jaguár Mancsot és népét, nekivágnak az útnak a piramisok felé. De azt a harcosok sem tudják, hogy már az ő vadászaik is úton vannak: nyugat felől szelik át az óceánt.
Az Apocalypto minden kockáján, minden jelenetén látszik, hogy alaposan végiggondolt film. Látszik az eleven jellemeken, a gyönyörűségük mellett is reális képeken, a kimódolt fordulatot csak ritkán mutató történeten. Leginkább pedig azon a művészi életszerűségen, amellyel a halott világ megelevenedik.
Mel Gibson láthatóan ügyelt arra, hogy közel hozza a nézőhöz az idegen civilizációt, ugyanakkor arra is, hogy minél többet megmutasson belőle. A maja vadászok éppúgy ugratják egymást, mint a mai kollégák vagy osztálytársak, az anyós éppolyan gonosz, mint a mai viccekben, de mindezt belengi valami más hangulat, valami idegenszerűség - a poénok kissé más stílusúak, a durvaságot és a szemérmet pedig tökéletesen másképp kezelik a szereplők, mint a néző tenné. Megérthető, de a mienkkel semmiképpen össze nem keverhető viselkedés ez.
Ha hasonlítanom kellene a filmet egy másikhoz, az Alexandert vetném fel példaként. Oliver Stone filmje éppígy egy régmúlt kultúráról szólt, éppilyen hitelesen és igényesen - bukását a közönség értetlensége okozta, amely nem tudta elfogadni a hellenisztikus értékrendet a vásznon. Mel Gibson ügyesen kikerülte ezt a csapdát: a brutalitáson kívül nem hozott fel társadalmilag kényes témákat. Ennek tükrében sem meglepő, hogy az Apocalypto a bevételi listák élére került Amerikában.
A film meg is érdemli a sikert, sok hasonlónak kellene a moziba kerülnie. Egyszerre szemet gyönyörködtető és elgondolkodtató, s noha nem éppen hibátlan, hibáit elfedi számtalan erénye. Az Apocalypto a műfaj legjobbjai között foglal helyet.
