Vannak filmek, amelyek már az első pár percben „elspoilerezik” az egész történetet. Ilyen a Jókislány is, amely rögtön egy szexjelenettel nyit: a Nicole Kidman által alakított Romy egy látványos (és mint később kiderül, megjátszott) orgazmust él át a férjével, majd elvonul egy másik szobába, hogy egy szado-mazo pornóvideóra maszturbáljon. A következő jelenetből megtudjuk, hogy Romy egy olyan sikeres techcég vezérigazgatója, amely raktárépületek automatizációjával foglalkozik, vagyis robotokkal dolgoztatnak. Halina Reijn író-rendező elég egyértelművé teszi a képletet: van egy határozott, domináns főszereplőnk, aki precízen, erős kézzel irányítja a céget és a saját életét is, de titokban arról fantáziál, hogy átadja valaki másnak a kontrollt. A következő jelenetből az is kiderül, ki erre a feladatra a tökéletes jelölt. Az utcán egy megvadult kutya majdnem ráront a nőre, de egy fiatal férfi pillanatok alatt megszelídíti (ekkor még csak a kutyát). Romy megbabonázva nézi a férfit, akit később mint a cég frissen felvett gyakornokát ismerünk meg.  Samuel később Romyt választja mentorának, és bár a nő eleinte próbálja elhárítani a férfi közeledését, a  szakmai kapcsolatuk személyessé válik,  és egy hotelszobában találják magukat, kettesben.

Az, hogy egy vezető pozícióban dolgozó embernek olyan szexuális vágyai lehetnek, amelyek nem feltétlenül egyeztethetők össze a kifelé sugárzott imázsával, vagy hogy egy beosztottjával folytatott titkos viszonyból mindenféle morális és szakmai problémák adódhatnak, nem egy forradalmi filmötlet, de a Jókislány pikantériáját természetesen az adja, hogy ezúttal egy nő keveredik hasonló helyzetbe. Fel is tehetnénk akár az álnaiv kérdést, hogy miért is ne viselkedhetne egy női CEO is gyarló módon, mi ebben a provokáció és a hírérték – de pár évvel a metoo-mozgalom után egy hasonló szcenárió még igenis tabudöntögetőnek minősül. Egy ilyen magas pozícióig eljutó nőnek példaképnek illene lennie még a fikció világában is, jelezve a nagyközönségnek, hogy „lehet más a hatalom”, pláne, ha az nem egy „toxikus” férfi kezében van. Ehhez képest Romyt az izgatja fel, ha Samuel parancsára négykézlábra ereszkedve lefetyelheti a tejet egy tálkából. Ha mindez leírva inkább komikusnak, mint erotikusnak tűnik, az azért van, mert

Reijn szándékosan kreál olyan szituációkat (is), amelyeken a néző legszívesebben nevetne, de nem tudja eldönteni, illik-e.

A szinopszis alapján ettől még lehetne akár klasszikus erotikus thriller is a film, és ha Reijn holland honfitársa, Paul Verhoeven jegyzi – akivel színésznőként dolgozott is együtt a Fekete könyvben –, akkor az is lenne, de a Jókislányból hiányzik a thrilleres feszültség. Reijn inkább szatirizál és moralizál, és a szereplői is többet töltenek azzal, hogy a kapcsolatuk mibenlétén rágódjanak, mint a különféle szexuális játékokkal. A soundtracken is tetten érhető 80-as- és 90-es évek-nosztalgia ellenére a Jókislány ebből a szempontból

egy nagyon is mai, posztmetoo-film,

amelyben Romy, miközben megcsalja a férjét a fiatal gyakornokkal, azon aggodalmaskodik, hogy visszaél-e épp a hatalmával, Samuelnek pedig azt kell állandóan bizonygatnia a nőnek, hogy nem érzi magát áldozatnak. Hitelesnek hat az is, ahogy Reijn a cégen belüli hatalmi harcokat bemutatja, rávilágítva arra, hogyan működhetnek a metoo-vádak ütőkártyaként a karrierépítésben.

Innen nézve

a Jókislány nem úgy szexi, mint a 90-es évek erotikus thrillerei,

és nem akarja olyan részletesen bemutatni az S/M-dinamikát, mint a hasonló témákat boncolgató A titkárnő (2002). Reijn filmjében is akad pár konszolidált szexjelenet, de a hangsúly nem ezeken van, az író-rendező jobban kíváncsi arra, hogy Romy miként jut el odáig, hogy felismerje és szégyenérzet nélkül tudja megélni a vágyait – a szubmisszív viselkedés, vagyis a behódolás számára így lesz a (szexuális) felszabadulás eszköze. Hozzá hasonlóan Samuel is a szabályokat próbálja kitapogatni, ő nem olyan profi dominátor, mint Mr. Grey A szürke ötven árnyalatában, a karizmája ugyan megvan hozzá, és ösztönösen ráérez arra, hogy Romy irányításra vágyik, de még csak tanulja ezt a szerepkört, és azt sem tudja pontosan, mit akar a nőtől. A kettejük dinamikáját ez az esetlenség teszi izgalmassá, és ettől érződik életszagúbbnak is a történetük az E. L. James-féle „mamipornónál”.

Aki az Elemi ösztön feszültségére vagy A titkárnő kinkységére vágyva ül be a Jókislányra, azt érheti csalódás –

a szexjeleneteknél sokkal felkavaróbb Romy lányának Bundesliga-frizurája –,

de az aligha képezheti vita tárgyát, hogy a casting közel tökéletes. Ihletett döntés volt, hogy az egykori „latin szerető”, Antonio Banderas lett a felszarvazott férj, elvégre hogyan lehetne jobban illusztrálni, hogy még az álommunka, az álomcsalád és az álomférj sem jelent automatikus kiteljesedést, de Harris Dickinsonhoz is legalább ennyire passzol a Z generációt megtestesítő, újhullámos szerető szerepe. Az angol színész egy látszólag lehetetlen mandátumot teljesít: alakításában Samuel egyszerre lehengerlően magabiztos férfi, akinek még a flegmasága is dögös, és egy megerősítésre vágyó kései kamasz, aki túlméretezett ingjeivel és zakóival kilóg az élére vasalt, konform céges világból.

Nicole Kidman pedig nemcsak azt igazolja ismét, amit eddig is tudtunk, azaz, hogy kiválóan állnak neki a hűvösségük mögött traumákat rejtegető, sebezhető karakterek, hanem, hogy A szerben kitárulkozó Demi Moore-hoz hasonlóan ő sem fél lemeztelenedni, és elsősorban nem testi értelemben. Botoxolt arcáról sokszor látunk szuperközelit, sőt, végignézhetjük azt is, ahogy botoxinjekciót kap, később pedig a lánya a kinézetén gúnyolódik, nekiszegezve azt a kérdést, amit a színésznő is megszokott kapni online

– miért teszi ezt magával?

Hogy Kidman vállalta ezt a kitárulkozást, és hajlandó volt magát esendőnek és kiszolgáltatottnak mutatni, nemcsak a bátorságát, a szakmai elhivatottságát jelzi, de azt is, hogy tökéletesen megértette, miről szól a film.