Magyar. Sőt, több:ausztrál-magyar.Kicsit szomáliai és kicsit kínai is; utazós,őszinte, gondolkodós, animációs. Sajátélményes. Dokumentum. Optimista, és még egyszer: magyar. My America.
Nyócker. Az a kétezernégyes, hírhedt Gauder Áron-film. Az jutott eszembe az első kockáknál, akárhogyis. Ebben is van animáció. Meg sok kézi kamera; rengeteg vágás, (hajvágás); csakhogy illusztrálja, hogy milyen gyorsan múlik az idő, és milyen hosszú volt a forgatás. Nagyon merészen ötvözi a klasszikus dokumentarista mozik elemeit a show-biznisz nézőcsalogató képi fogásaival: kicsit riportos, kicsit mesés, de két lábbal a földön áll, hiába ábrázol legalább annyit repülőjelmezben, mint amennyit cipőben. Sőt, sokat cipő nélkül. És az már nem filmes fogás. Az már igazi. Hegedüs Péter filmje az amerikai álom legrelatívabb definíciójára épít; arra az alternatívára, ami mindenkié. Nem is nagyon lehet ezt a fogalmat behatárolni, még az emberekben világszerte élő művészien megjelenített amerikai álmok dacára sem.
A rendező (és a filmje) határozottan nem akar a nyakunkba zúdítani holmi csökönyös, mondvacsinált variációt arra, hogy mekkorát merjünk, hogy mekkorát lehet. Azt megmutatja, hogy ő hogyan csinálta; kilencven percen keresztül vezet; kézenfog, odavisz, leültet, megmosolyogtat, kérdez, de nem tukmál. És bár úgy tűnhet, hogy az Egyesült Államok negyvennegyedik elnökének egy kicsit hangsúlyosabb szerepet adott, mint másoknak, ez csak afféle pozitív púder. Sőt, talán kapaszkodó. Obama itt most mitikus figura, a monoteizmus legújabb csillaga, emblematikus karakter, de nem mindenható. Igaz, hogy idegen emberek a világ legkülönbözőbb pontjairól kamera elé ülnek, és úgy szólnak hozzá, mintha az volna; de úgy tűnik, hogy mégsem az. A dokumentumfilmnek van egy sajátos fogása: a film elsőszámú emberének, Hegedüsnek sikerül egy üzenet erejéig szóra bírni a kék sátorban mindazokat, akik megszólalnak; ez kétségtelen, hogy pozitív. Ám az, hogy az üzenetek vajon meghallgattatnak-e, rejtély. Kár volna Az én Amerikámat máris rossz színben föltüntetni emiatt, sőt. A színei jók, majdnem egészen tökéletesek: van itt piros-kék, piros-piros és fekete-fehér, kontraszt viszont kevés, és ez nagyon számít. Az én Amerikámban sok a családi közeli, a szakmázós közeli; sok az erőfeszítés is (amiből ha több lenne, azt mondanám, izzadtságszag), de nem több; éppannyi, hogy ezt a mozit afféle könnyes-mosolygós élménnyé tegye. Bár félek, hogy egyúttal egyszerivé is, sajnos.
8/10 pont
