Az Annabelle-ben maximum az ötlettelenség ijesztő.
Létezik egy szokás Hollywoodban, mely szerint ami egyszer jól tejelt a kasszáknál, azt érdemes addig fejni, míg az utolsó centet is ki nem zsigerelted belőle. Manapság milliószám özönlik el a mozivásznakat egykor sikeres filmek remake-jei, kultfilmmé lett darabok prequeljei, sequeljei, vagy spin-offjai, de nem ritka az sem, hogy tévésorozatok hősei hódítanak a mozifilmek felségterületén, ahogy világhírű filmopuszok széria-változataival is rendre találkozhatunk.
Persze, a Sikoly 2. önironikus nyitójelenete óta tudjuk, hogy léteznek remek folytatások is (A bolygó neve: Halál, A keresztapa 2), a tapasztaltabb moziba járók azonban alighanem osztják majd a véleményem, ha azt mondom, több értéktelen filmivadékkal volt dolgunk életünk során, mint amennyi értékessel. Talán az sem lenne túlzás, ha a horror műfaját egyenesen a rosszabbnál rosszabb filmleágazások termőtalajaként írnánk le. A műfajon belül pedig az ördög- és a démonhorror alműfaja viszi a prímet. Igaz, James Wan Démonok közöttje hosszú idő után újra minőséget csempészett a transzcendens riogatásra orientálódott horrorok tömkelegébe, de a film idei spin-offja, az Annabelle újfent csak a vázolt problémát illusztrálja.
Az Annabelle a közhelyes történet és silány kivitelezés miatt elvész Wan tavalyi remeklése árnyékában, ezért minimum zavarba ejtő, hogy a rendező produceri minőségben mégis a nevét adta saját filmje utánzatához.
Hasonló esetről van szó, mint a Nolan-operatőr, Wally Pfister által jegyzett Transzcendensnél, ami bizonyítja, hogy aki jól bánik a kamerával, nem feltétlenül tud rendezni is. Az Annabelle-t szintén egy lelkes operatőr, név szerint John R. Leonetti jegyzi, aki ráadásul nem is első alkalommal játszott rendezősdit, hiszen neki „köszönhettünk” a Pillangó-hatás második részét és a sokatmondó című Mortal Kombat – A második menetet is.
Annabelle babát természetesen már jól ismertük a Démonok közöttből, így garantált üzleti vállalkozásnak ígérkezett a tavaly még csak felskiccelt sztori megfilmesítése. Wan operatőre pedig legalább a 2013-as film által belőtt iránnyal tisztában volt. A sztori tehát ezúttal is valahol a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején játszódik az államokban, a szerepeket eddig kevésbé ismert, de egészen jól működő színészek alakítják,
a félelem forrása ismét démoni eredetű és persze előkerül néhány old-school sláger, meg a korszak jellegzetes tévéműsorai is.
A Démonok között azonban mindemellett egy lebilincselő történettel is megajándékozta a műfaj kedvelőit – Leonetti viszont megelégedett a 68-as Rosemary gyermekének remake-eléséven. A babahorror nyíltan vállalja is a Polanski-filmmel való kapcsolatot: a hamarosan gyermekáldásnak elébe néző fiatal házaspárt egészen véletlenül Mianak és Johnnak hívják, felidézve a ’68-ban hasonló szerepkörben feltűnő Mia Farrow és John Cassevetes emlékezetes alakítását.
A megszállós-ijedezős-kiűzős cselekményfolyam közben sorra feltűnnek lekoppintott epizódok a műfaj jobb sorsra érdemes képviselőitől is, Az ördögűzőtől kezdve, a Gyerekjátékon és az Ómenen át egészen az Insidious legijesztőbb jelenetének olcsó reprodukciójáig,
így a minden eredeti ötletet nélkülözö film megmarad egy közhelyszótár szintjén.