Felvetődik a kérdés, a forma kérdése. Mármint hogy egy bizonyos világlátás, szemlélet formai vetülete mettől bölcsője a termékenységnek, és honnantól akadálya, tartja fogva tárgyát. Pusztán e tekintetben Jancsó Miklós filmjei jutottak eszembe Kim Ki-duk legújabb, tizenkettedik műve láttán, és egyrészt jólesett egy biztonságos, ismert világban várni a váratlant, lesni, vajon hogy kever ki pár színfoltból egy árnyalatot, hogy építi fel kis mítoszát, majd hogy formálja át, ejti csapdába a nézőt, aki vágyik a csapda mélyére, szereti, mint mélyüket a hallgatag vermek, szereti a tárgyak és emberek főszereplésével, a szavak minimáldíszletei közt épülő történetet. Másrészt azonban érzékeny az arányokra, a körülmények által leszűkített lehetőségek evidenciája zavarja, a tizenhét éves lány és a hatvanéves öreg története bár merítkezik szerelemben, féltékenységben, erőben és tisztaságban, nem nyílik ki teljesen. Kettős érzések hullámai dobálják a nézőt, még akkor is, ha a kopott hajó belső rekeszeiben ajtókat nyitogató alakok mintha az ő lelkében matatnának, de ugyanakkor a néző meg is ijed egy pillanatra, nehogy ez a giccshatáron egyensúlyozó light vonulat győzedelmeskedjék. Aztán megnyugszik, a kakast pofozó ifjú vagy a lányt borító számos folt meggyőzi, bízhat Kim Ki-duk erejében. Mint minden igazán autentikus forma, ennek a határai is a végtelenben oldódnak fel.
